Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kereszti Csilla

Herkenty és a többiek

2. rész

3 (Mályva, Mira, Maja)

Mályva

Nevesincs király feleségével és három leányával Máz birodalomban élt és uralkodott, s a legboldogabb embernek vallotta magát a világon. Nagy-nagy boldogságára egyetlen árnyék vetült csupán: lányai közül ki örökli majd a birodalmat? Ez mételyezte meg napjait és éjeit. Kereste, kutatta a megoldást – mindhiába.

– Távol álljon tőlem, hogy kizárólag elsőszülöttségi jogán legidősebb sarjamra szálljon a korona –, morfondírozott egy nap a trónon üldögélve Nevesincs. – Ez nem azt jelenti, hogy Hortenziában nincsenek meg a kellő erények a kormányzáshoz, ellenkezőleg! Éppen ez a baj! Mindhárman tökéletes királynővé válnának… Népem érdekében nem vállalhatom magamra a döntés felelősségét!

A királyné látva férje felindultságát, együttérzése jeléül saját kezűleg akart egy kis vizet tölteni neki, ám a téma őt magát is felzaklatta, elügyetlenkedte a dolgot, a pohár leesett, széttört, és a víz szétfolyt a kőpadlón.

– Hát persze! – pattant fel őfelsége a trónusról. – Miért nem jutott ez eddig eszembe? – csapott a homlokára. Fittyet hányva az etikettre, feleségéhez szaladt, cuppanós csókot nyomott az arcára. A szolgálatot teljesítő apród zavartan sütötte le a szemét, alig hallotta meg a király sürgető parancsát. – Hívasd azonnal gyermekeimet!

Két perc múlva a lányok apjuk előtt sorakoztak.

Hortenzia, Dália, Mályva, kedves leányaim! – kezdte Nevesincs. – Birodalmunk leendő királynője itt van köztetek. Mint ismeretes, máig nem eldöntött, melyiktek követ engem a trónon. Eleddig nem sikerült olyan módszert kieszelnem, ami alapján kiválaszthatnám a legalkalmasabbat eme posztra… De most megszületett a terv! Azé a birodalom, aki elhozza az Élet Vizét!

– De papa! Az Élet Vize csak legenda! – kiáltott Hortenzia első döbbenetéből felocsúdva.

Dália nevetett, mintha remek tréfát hallott volna.

Mályva hallgatott.

Nevesincs király uralkodói tekintélyét latba vetve helyreállította a rendet leányai körében. Elrendelte, másnap reggel kerekedjenek fel, Hortenzia induljon délnek, Dália keletnek, Mályva nyugatnak. Északra nem küldött senkit, mert féltette leányait a hidegtől. (Felvilágosult gondolkodású emberként természetesen ő sem hitte, hogy létezik az Élet Vize, de nagyon kíváncsi volt, a lányok mit hoznak ki ebből a helyzetből.)

Mályva aznap éjjel nem aludt, készülődött az útra. Különben sem tudta volna lehunyni a szemét. Végre egy nagy kaland, amire olyan régóta várt! Felfedezheti a birodalmat, teljesen egyedül! Világot láthat! De a nővérei hogyan boldogulnak majd? Hisz még a gyalogútról sem tértek le soha, hogy körülnézzenek egy erdőben. Mályva ellenben nagy túrázó és lelkes amatőr tájfutó volt. Bekopogott testvéreihez, hogy ellássa őket néhány tanáccsal. Nem fogadták szívesen.

Hortenzia letorkolta. Eszében sem volt nyakába venni a világot a nem létező Élet Vizét kutatva. Mivel őt délre küldte az apjuk, leutazik a tengerhez, kibérel egy kényelmes kastélyt, és üdül kicsit.

Dália a sivatagról áradozott, amit mindig szeretett volna látni. Rövid tűnődés után hozzátette: – Majd elküldök valakit, hogy érdeklődjön az Élet Vize után.

Lakosztálya felé ballagva Mályva eltökélte, hogy ő bizony nem adja fel ilyen könnyen! Lehet, hogy az Élet Vize csak legenda, de senki nem bizonyította sem ezt, sem az ellenkezőjét. Felkutatja az összes létező nyomot. Nem a birodalomért, önmagáért!

Pirkadatkor a lányok útnak indultak. Mályva kedvenc zöld vadászgúnyájában, amiben fiúnak nézte mindenki, aki nem ismerte. A másik kettő poggyásszal rogyásig megpakolt hintón. Ezen Nevesincs király eléggé meglepődött, de nem szólt semmit, ugyanis megfogadta, hogy gyermekeire bíz mindent.

Mályva tizenhét nap múlva elérte Máz birodalom határát. Idáig nem jutott semmiféle információ birtokába. Úgy tervezte, megpihen néhány napra az első útjába akadó városban. Gondolataiba mélyedve lovagolt, mikor valaki rákiáltott.

– Állj meg, öcsém, ezen a hídon csak akkor mész át, ha előbb nekünk adományozod az összes vagyonodat!

Mályva ráeszmélt, hogy belesétált egy csapdába. Ha jobban figyel, észrevehette volna a széles folyó felett átívelő híd két oldalán álldogáló alakokat, akik nem akartak átkelni a másik oldalra. – Süket vagy, öcsém? – érdeklődött az előbbi vigyorogva. – Vagy a félelem elvette a hangod?

Tökéletesebb helyet nem is választhattak volna a csibészek, mérte fel a helyzetet Mályva. A híd túl keskeny, hogy áttörést kíséreljen meg… A másik gazember közben átsietett őrhelyéről, közrefogták Mályvát, végleg elvágva a menekülés útját. Mályva úgy döntött, tárgyalásba bocsátkozik.

– Van hangom, barátaim, csak gondolkoztam – mondta. Tekintete az újonnan érkezettre tévedt. Leheletnyit tovább tartotta rajta a szemét, mint általában a rablókon szokás. Kár, hogy romlottak az erkölcsei, különben még jóképű is lehetne, állapította meg sajnálkozva. Nagylelkűen felajánlott az útonállóknak öt garast.

– Hallod ezt, Oroszlán? – hahotázott az első. – Mondtam én, errefelé vicces népség lakik!

Mályva sértődötten húzta fel az orrát, nem szokott hozzá, hogy nyíltan kinevessék. És többet igazán nem adhatott, elvégre neki is élnie kell valamiből. – Mások pénzét elrabolni szégyenletes dolog! Miért nem kerestek rendes állást?

– Az is szégyenletes lesz, amit tőlünk kapsz, ha nem fogod be a szád!

– Hagyd, Kígyó! – szólt közbe a másik. – Most nagy fogást csináltunk. Hallgasd, micsoda finom beszédű uracska ez. Szavamra, ez egy nemes elkóborolt fiacskája lesz. Képzeld, mennyire hálás lenne a kedves papa, ha hazakísérnénk elcsatangolt kis kedvencét…

Mályva dühbe gurult. Nem elég, hogy el akarják venni a pénzét, hogy sértegetik, még az elrablásáról is előtte tanakodnak! Ezt megkeserülik! Leugrott lováról, kirántotta kardját s így kiáltott: – Vívjatok meg velem, gaz kutyák, hadd aprítsalak miszlikbe benneteket! – Bár nem volt kifejezetten ügyes kardforgató, hiányosságait lelkesedéssel pótolta.

Az útonállók rábámultak, majd felröhögtek. Mályva még jobban bedühödött, válogatott szitkokat szórt rájuk, amiket az alsóbb néprétegek közé vegyülve csipegetett fel. Az állat nevű útonállók egyre csak nevettek.

Oroszlán tudott először megszólalni: – Hagyjuk futni! Nincs kedvem kettéhasítani! Kár lenne érte!

– Igazad van – törölgette könnyeit Kígyó –, magam is sajnálnám ilyen humoros kis fickó vérét ontani! Engedjük el!

– Nem megyek sehova, harcolni akarok! – Az útonállók kizárólag jólneveltségének köszönhették, hogy nem rontott rájuk. Elveivel ellenkezett fegyvertelenekre támadni.

– Szállj nyeregbe, és menj! – intett Oroszlán.

– Mozdulj, öcsém, míg szépen vagyunk! – sürgette Kígyó. – Megnevettettél, ezért a pénzed is megtarthatod! Jár erre elég sótlan alak, majd ők pótolják a veszteségünket.

– Bátor vagy – Oroszlán mélyen Mályva szemébe nézett –, ez jó dolog, de ne légy vakmerő! Menj!

Mályva megalázottan lovához sietett, helyére tette kardját, nyeregbe pattant, átvágtatott a hídon. Egyszer hátra pillantott s látta, hogy Oroszlán még mindig őt figyeli. Sebesebb vágtára fogta paripáját.

Rövidesen megérkezett a szomszédos Ezervár birodalom híres kereskedővárosába, Kékhegyvárba. Rengeteg ember megfordult ebben a városban, Mályva remélte, itt végre megtudhat valamit az Élet Vizéről. Lovát és cókmókját egy fogadóban hagyta, elmerült a forgatagban. Hiúságból kerülte a nyílt kérdezősködést, nehogy őrültnek higgyék. Inkább figyelt. Napok múltak el, feje zsongott a végighallgatott történetektől. Ágya szélén ücsörgött, letörten sóhajtozott. Tovább kell mennie. Lehet, hogy délibábot kerget? Másnap elhagyta Kékhegyvárat. Sűrű erdőbe keveredett, ki tudja, hová vezető ösvényeken bolyongott. A nap már lemenőben volt. Ma éjjel szabadban alszik, törődött bele. Sebaj, rég szerette volna kipróbálni. Tábort vert egy apró tisztáson, aztán körülnézett a környéken. A tisztás másik oldalán felfigyelt néhány szamócabokorra, csak úgy roskadoztak a gyümölcsök alatt. Mályvát csemegézés közben rossz érzés kerítette hatalmába: mintha valaki nézné! De hiába forgolódott, nem látott senkit a növények között. Vagy mégis? Mintha valami mozdult volna ott, a körtefa tövében! Egyáltalán, hogy kerül ide körtefa?!

– Bújj elő! Hallod? Láttalak! – Mályva remélte, elég határozottan cseng a hangja. Nem mozdult semmi. – Tudom, hogy ott vagy!

Összerezzent, mikor a törpe kosárral a karján előpattant a fatörzs mögül, csípőre vágta a kezét, és nagy hangon rákezdett: – Nem szégyelled magad? Megdézsmálod más gyümölcsösét? Amit megettél, nekem és a családomnak egy hétre elég lett volna! Mit adok a gyerekeimnek, ha a hozzád hasonlók lelegelik a szamócáimat? Biztosítanom kell számukra a szükséges mennyiségű gyümölcsöt!

– Igazán sajnálom, én éppen csak megkós…

– Persze, persze! Jó kifogás!

– Bocsáss meg, nagyon éhes voltam, és eszembe sem jutott, hogy valakinek a tulajdonát képezi…

– Ó, de buta vagy! – toporzékolt a törpe, még hegyes kis kék sapkáját is földhöz vágta. – Szerinted mitől ilyen szép a termés, há? A két kezem fáradtságos munkájától, arcom verejtékétől! Itt gürcölök reggeltől estig!

– Jó, jó, bocsánatot kértem már, mit tehetnék még? – csitította Mályva.

– Semmit. De ha a gyerekeim belesorvadnak a vitaminhiányba, az miattad lesz!

– Annyira talán nem rossz a helyzet – nézett jelentőségteljesen a bőven termő bokrokra Mályva.

– Mit tudsz te erről?! Különben is, miért bámulsz rám ilyen végtelenül bárgyú szemekkel? Nem találkoztál még magamfajtával, mi? Ti emberek annyira, de annyira ostobák vagytok! – a törpe hangja csupa megvetés volt. Leporolta elhajított sapkáját, fejébe nyomta.

Mályvának egyáltalán nem tetszett a beszélgetés alakulása. – A viszontlátásra! – búcsúzott morcosan. – Undok pukkancs! – dohogott, míg táborhelyéhez igyekezett. Elég távol járt már, hátrasandított. A látványtól önkéntelenül felnevetett.

A törpe egy gallyal a kezében a fűből felugrálva igyekezett leverni néhány magasan elhelyezkedő szamócát. Mérgesen fordult Mályva felé:

– Jól szórakozol? Kinevetsz a kis termetem miatt? Inkább gyere, segíts, te mamlasz!

Mályva hamar megtöltötte a kis kosarat. Egyvalamit viszont sérelmezett, és ezt szóvá is tette: – Ne hívj többé mamlasznak!

– Jól van, na! De érzékeny vagy! Könnyű nektek a nagy testetekkel. Mindent elértek. Mégsem szeretnék olyan lenni, mint ti! Ti eltapostok mindent, füvet, virágot, csigákat… Ezzel az izével itt, amit van képetek lábnak nevezni…

– A lábméretemről igazán nem tehetek! És ugye nem fogod szememre vetni az emberiség összes bűnét?

– Akikkel eddig találkoztam – mormogta a törpe –, elszaladtak mikor megláttak, vagy el akartak pusztítani, esetleg szolgaian teljesítették bármit kértem is, mert azt hitték, szerencsét hozok, akár holmi amulett… De te más vagy… Erős kisugárzás árad belőled, ami embereknél igen ritka. – Ábrázata komoly volt, kerülte Mályva tekintetét, ami elárulta, sosem hitte, hogy egyszer ilyesmit mond egy "nagylábúnak". – Azt hiszem, meg tudnálak kedvelni téged. Idővel tán még barátok is lehetnénk…

– Úgy érzem, én is meg tudnálak kedvelni téged.

Egymásra mosolyogtak.

– Gyere, kisszívem, szedj még két körtét, aztán mehetünk. Ezt a fát szintén én ültettem, és én gondozom!

– Kisszívemnek nevezel egy vadászt?! – méltatlankodott Mályva.

– Ha te vadász vagy, akkor én meg tintahal. Azt képzeled, bárkit is becsaphatsz a buta álöltözeteddel? Csak nevetségessé teszed magad. Azt kérem, és azt ott! Köszönöm! Most jöjj velem, látogasd meg a családomat – invitálta a törpe. – A házamba ugyan nem tudlak behívni, de a kertemben eltöltheted az éjszakát. Veszélyes lehet egy embernek egyedül a Rombuszerdőben. Ti egyszerűen képtelenek vagytok veszteg maradni, folyton olyasmiket bolygattok, ami nem rátok tartozik, aztán csodálkoztok, ha bajba kerültök. Nálam oltalmat találsz.

– Ez a Rombuszerdő? – Mályva egész más szemmel nézett körül. Útja során rengeteg hihetetlen és/vagy hajmeresztő történetet hallott erről a helyről. Hát, most már neki is van egy története. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy egyáltalán nem furcsállotta, ellenkezőleg, nagyon is rendjén valónak érezte, hogy egy törpével cseverészik a Rombuszerdőben. Lehet, hogy félnie kéne, de ő jól érzi magát. Szeret a Rombuszerdőben lenni. Határozottan. – Igaz, hogy itt mindig nyár van? – tette fel a nem annyira fontos, mint inkább érdekes kérdést.

– Igaz.

– Úgy hallottam, az itteni mikroklímára még a legnagyobb elmék sem képesek magyarázatot találni…

– Miért akartok ti mindent megmagyarázni? Ez varázslat, kisszívem! Nincs ezen mit magyarázni.

Mályva be akart mutatkozni, de a törpe közbevágott: – Nálunk, törpéknél a név fontosabb dolog, semhogy ország-világ orrára kössük. A név ismerete hatalom, mert a név magában hordozza viselője sorsát. Bizalommal kell kiérdemelni, hogy megtudjuk egymás nevét. Kövess, kisszívem!

Az törpe gombának álcázott házban lakott. Felesége és gyerekei olyan örömmel és szeretettel fogadták Mályvát, mintha régi ismerősök lettek volna. Ez kicsit meglepte a törpét, mert családja általában szélsőségesen bizalmatlan és tartózkodó volt az emberekkel szemben. De ebben a lányban, figyelte Mályvát, amint beszélgetett és játszott a családdal, van valami különleges, amit ők is éreznek és reagálnak rá, szinte maguk közül valóként kezelik. A törpék kiültek a ház elé vacsorázni. Bőségesen jutott étel Mályvának is. Késő este volt, mikor a gyerekek aludni mentek. Mályva pedig a magas, puha fűben talált tűrhető hálóhelyet.

törpelak

A törpe, jó házigazda lévén, megtudakolta vendégétől, minden rendben van-e, nincs-e szüksége valamire, mielőtt nyugovóra tér.

– Az Élet Vizét keresem – bökte ki Mályva.

– Sejtettem, hogy ilyesmi lehet a háttérben… Miért akarod megtalálni?

Mályva elmondta.

– Értem – sóhajtott a törpe. – Nehéz dologra vállalkoztál, kisszívem!

– Eszerint létezik az Élet Vize?

– Persze hogy.

– Te tudod, merre található?

– Neeem, nekem nem kell ilyeneket tudnom, hiszen van valaki, akinek szakmai kötelezettségei közé tartozik minél több gyógyhatású szer fellelhetőségét ismerni, és szükség esetén biztosítani ezeket a rászorulók számára.

– Ki ez a valaki?

– Ej, biztos, hogy hallani akarod? Á, ne is szólj, látom az arcodon a választ. Hát jó! Lefogadom, hogy a Rombuszerdei Boszorkány ismeri az utat, mely a forráshoz vezet.

– Hol találom őt?

– Ha engem kérdezel, nem is keresed. Nincs minden rendben nála odabent – sokatmondóan megkocogtatta a homlokát.

– Nem kérdezlek! Nem futamodok meg a siker küszöbén!

– Küszöbén? Honnan veszed, hogy már a küszöbén vagy? Én ezt nem mondtam, még csak nem is céloztam ilyesmire! De hát ha ennyire határozott vagy, rajtam ne múljon! – elmagyarázta, hol található a Rombuszerdei Boszorkány kunyhója.

Hajnalban Mályva búcsút intett újdonsült barátainak, mindenki szomorkodott, mivel kétséges volt, látják-e még egymást valaha. Ahogy a törpe ígérte, hamarosan sűrűsödni kezdett az erdő. Le kellett szállnia lováról. Sötétzöld derengésben haladt, a fák lombkoronáján csupán néhány fénycsík szűrődött át. Egyszer csak előtűnt a rózsaszín falú házacska. Mályva el sem akarta hinni, hogy jó helyen jár. Kopogott az ajtón. Nem jött válasz. Körüljárta a házacskát. Semmi mozgás. Ekkor valami huppant mögötte, ág reccsent, Mályva megpördült, és szemben találta magát a keresett személlyel.

– Megérkezett végre a vendégem! – mosolygott a Rombuszerdei Boszorkány, utazóüstje mellett állva. – Kicsit elkéstem, pedig nagyon siettem! Olyan korianderre volt szükségem, amelyre háromszor ránézett a bagoly, ez pedig igazi kuriózum, mindenki erre pályázik, mert ez a leghatékonyabb. Olyanba, amire kétszer, vagy négyszer nézett rá a bagoly, bárhol bele lehet botlani, de amire háromszor nézett a bagoly, nos az után a koriander után a lábát lejárhatja a boszorkány. Mindegy, megszereztem, itt vagyok, te is itt vagy, menjünk beljebb.

A szokatlan bemutatkozó monológ ellenére Mályva igyekezett illedelmesen köszönni: – Jó napot, öreganyám! Va-vagy nem ez a helyes megszólítás? – dadogta a boszorkány felszaladó szemöldökét látva.

– Maradjunk a Naspolyánál, ha kérhetném.

– Hát hogyne! Persze! Nem akartalak megsérteni, Naspolya! Örülök, hogy megismerhetlek. Az én nevem Mályva.

– Fátylat rá! Én is örvendek.

Kezet ráztak, aztán Mályva követte vendéglátóját a kunyhóba. Éberen figyelt jobbra-balra, de nem észlelt semmi fenyegetőt. Ellenkezőleg: az építmény feltűnően lakályos volt. A Rombuszerdei Boszorkány, látva csodálkozó arcát, felnevetett:

– Mást vártál? Úgy veszem észre, van egy-két előítéleted a boszorkányokkal kapcsolatban… Képzeld, mi is szeretjük ám a kényelmet, nemcsak a királylányok! – kacsintott, miközben a sarokba állította az üstöt. – Igen, igen, pontosan tudom, ki vagy s azt is, mi járatban.

– Segítesz nekem?

– Miért ne segítenék? – Nézett nagyot Naspolya. – Ó, már értem! Te is azt hiszed, bolond vagyok. Haha! Bevallok neked valamit: normális vagyok! Nagyon is! A pletykákat a saját beszámíthatatlanságomról én magam terjesztem. A békesség kedvéért. Ha kitudódna, hogy épelméjű vagyok… Ajajaj! Lenne nagy kavarodás! Egyszer ki akartak zárni a Boszorkányok Ligájából (az ezen mesterséget űzők szakmai tömörüléséből), a túlzott tehetségem miatt. Akkor döntöttem úgy, hogy eszemet vesztem. A kényszer vitt erre a lépésre, de utána rögvest sokkal egyszerűbb lett minden. Ez maradjon kettőnk között, csak azért mondtam el, mert szimpatikus vagy.

Naspolya nekiállt vacsorát főzni. Vendégét beszédre buzdította. Mint mondta, őt teljesen leköti legújabb nagyszabású vállalkozása, a fa-animáló (azaz élénkítő) projekt, amelynek célja a fák öntudatra ébresztése, fizikális és spirituális felszabadítása különböző emulziók és szérumok befecskendezése által. A kísérlet remekül halad, az eredmények ígéretesek, eddigi legfontosabb következtetésként levonható, hogy minél korosabb az alany, annál jobban reagál a kezelésre, valószínűleg azért, mert az öregebb fáknak sokkal kiforrottabb a személyisége, amit a projekt végeztével, amint megkaptak minden emulziót és szérumot, remélhetőleg képesek lesznek mindenki számára érthető módon kifejezni. A fa-animálás mellett egyszerűen semmi másra nincs ideje, arra se, hogy belenézzen kristálygömbjébe, azt is még régebben, véletlenül vette észre, hogy vendége ma fog megérkezni, jó, hogy rögtön beírta a naptárába, különben biztosan elfelejtette volna. Röviden: mostanában eléggé le van maradva a világ dolgait illetően, bármilyen hírt szívesen vesz.

Mályva beszéd közben eltökélte, hogy inkább a törpénél elköltött vacsora miatt megmaradt hamuban sült pogácsákat gyűri le valahogy, amelyeket még Kékhegyvárban vásárolt a piacon egy mozgóárustól, mert ő egy falatot sem eszik ennek a flúgos boszorkánynak a főztjéből. Mire elkészült a vacsora, elfogytak a témák is. Asztalhoz ültek. Mályva, nehogy újból sértődés legyen a dologból, előre bejelentette, magas a gyomorsava, ezért sajnos nem ehet a(z egyébként tényleg) finom illatú ételből. Meg volt győződve róla, hogy remek kibúvót talált. De tévedett.

– Miért nem szóltál eddig? – kiáltott a Rombuszerdei Boszorkány. – Az én pácienseim körében végleg megszűntek a gyomorpanaszok! Egy szem a speciális kapszulámból neked is segíteni fog – és elkezdett kotorászni egy fiókban.

– Igen, de van itt még más is… – Mályva agya lázasan járt, mit találjon ki, mert most már nem csak a boszorkány kosztot, de azt is szerette volna elkerülni, hogy fölöslegesen gyógyszert kelljen bevennie. – Ööö… izé… fogadalmat tettem, hogy… ööö… amíg úticélomhoz nem érek, kizárólag hamuban sült pogácsát eszek!

Eszébe jutott, hogy az efféle fogadalmak gyakoriak a hosszú útra indulók között. Ez ellen a Rombuszerdei Boszorkánynak sem lehet ellenvetése. Nem is volt. Inkább már csak udvariasságból kínálta újra: – Pedig mindenmentes és kalóriaszegény.

– Ne is törődj velem. Kérlek, inkább mondd el, merre találom a forrást – Mályva előhalászta tarisznyájából a pogácsákat.

– Ha bármikor meggondolnád, csak szólj! Tehát! Holnap pontban pirkadatkor kell indulnod, akkor lesz megfelelő a csillagok állása…

Hosszas magyarázatba fogott a miértet illetően, ám erre Mályva igen korlátozott mértékben figyelt, ugyanis már az első szikkadt pogácsadarab a torkán akadt. Két pohár víz után tudta csak lenyelni. A szerencsés kimenetelű közjáték után beletörődött, hogy ezen a napon koplalni fog. Figyelmét a boszorkány szavaira összpontosította.

–… és ha igényled, rád olvasok egy gyorsító varázsigét, ami enyhén módosítja a téridőbeli helyzetedet, ezáltal kb. 15.6-szeres sebességgel tudod megtenni utad következő néhány száz mérföldjét, vagyis ahelyett, hogy még napokig vándorolnál a Rombuszerdőben, pár perc alatt elérkezhetsz a határára. A gyorsító ráolvasásnak semmilyen mellékhatása nincs, csak egy kis bizsergés a lábujjakban, az érzékelésed nem változik, nem fogsz észrevenni semmit, csak azt, hogy már ott is vagy. Tehát miért ne igényelnéd, nem igaz? Rombuszerdőt északnyugat felé hagyd el, aztán haladj át a Nem Túl Nagy Pusztaságon (ráolvasásom hatása még itt is jó darabig kitartana), és máris elérkezel a Kies Kietlen Hegységhez. A legmagasabb csúcs tövében, a sas alakú sziklánál fordulj jobbra, át az alagúton, ott már el sem tévesztheted. Emlékezz a három szabályra! Egy: egyedül kell menned, a lovadat sem viheted magaddal. Kettő: az úton egy szót sem szólhatsz, megértetted?

– Ez könnyű! Amint hallom, nem olyan népes környék, mint a palota előtti főtér.

– Ne viccelődj ezzel! Egy hang sem hagyhatja el a szádat! El ne felejtsd! És a harmadik szabály: nem vethetsz egy árva pillantást sem a hátad mögé, különben halálnak halálával halsz!

– Nahát, ez egy figura etimologica volt! Vagyis a szótövek ismétlésén alapuló szóalakzat, azaz költői eszköz! Ifjúkori tanítóm kedvenc ékesszólástani fogása!

– Hagyd már a humorizálást! Komoly dolgokról van szó! Épp azt magyarázom, hogy maradhatsz életben, ha elindulsz az Élet Vizéért!

– Átvágok az erdőn, a pusztán, a hegyen, közben nem bámulok hátra, nem beszélek magamban, ja, és kikötöm a lovam egy faághoz. Egyszerű! Nem lesz gond!

– Nem ilyen egyszerű. Van még valami. A sárkány. Egy sárkány őrzi az Élet Vizének forrását.

Mályva magabiztossága egy csapásra odalett: – Hoppá…

– És vele kapcsolatban én sem tudok tanácsot adni – ingatta fejét Naspolya. – Vérfagyasztó történetek keringenek róla, ezeket csak akkor fogom elmondani, ha kifejezetten ragaszkodsz hozzá, mert annyira iszonytatóak, hogy egész éjszaka lidércnyomás gyötör, ha eszembe jutnak. Márpedig várakozásom szerint, holnap, vagy legkésőbb holnapután fa-animáló projektem fordulóponthoz érkezik, ezért szeretnék minél kipihentebb lenni, hogy éberen figyelhessem alanyaim minden rezdülését. Remélem, minden jól alakul a fákkal, mert nagy terveim vannak az animálás terén…

Mályva csüggedten hajtotta párnára fejét a vendégszobában. A plafont tanulmányozva gondolkodott. Törpe és boszorkány még hagyján, na de sárkány… Mihez kezdjen egy sárkánnyal? Apjának minden bizonnyal meg sem fordult a fejében, mibe keveri azt a lányát, aki engedelmeskedik utasításának… Ám ő merésznek, kitartónak és kíváncsinak született, és e szerint szándékozik élni ezután is. Szeretve tisztelt tanítója szokta mondani: ha megteszel minden tőled telhetőt, akkor a kudarc is győzelem. Nyilvánvaló: ha tudni akarja, mi vár rá az út végén, végig kell mennie rajta. Márpedig ő tudni akarja! Lesz, ami lesz! Döntésében megnyugodva édes álomba süppedt, majd pontban pirkadatkor elindult. Bár voltak aggályai, végül igényelte, hogy Naspolya végrehajtsa rajta és lován a gyorsító ráolvasást. A lábujjai azonnal bizseregni kezdtek.

Ahogy távolodott a Rombuszerdei Boszorkány kunyhójától, a környező hatalmas, öreg bükkfák felé nyújtogatták ágaikat és susogtak, pedig nem is fújt a szél. Sőt, Mályva értelmes szavakat vélt kihallani a susogásból: őróla pusmogtak a fák… Fogalma sem volt, hogy a fa-animáló projekt kellős közepén haladt éppen keresztül, a kísérletbe bevont, kezelés alatt álló egyedek között. Az enyhén módosított téridőbeli helyzete miatt azonban az egész egy röpke, álomszerű élmény volt csupán.

Úgy látszik, a ráolvasás jól sikerült, mert egyszer csak véget ért a Rombuszerdő. Fűfoltokkal tarkított puszta váltotta föl. Forrón tűzött a nap, a távolban remegett a levegő. Mályva az erdő egyik utolsó fájához kikötötte a lovát, gondolatban kérte, várjon rá türelemmel.

Nekivágott a Nem Túl Nagy Pusztaságnak. Alig haladt valamennyit, mikor meghallotta paripája kétségbeesett nyerítését. Megtorpant. Idejében észbe kapott, nem fordult vissza. Összeszorított foggal rohant tovább. A nyerítés lassan elhalkult. Feszült csend ereszkedett a vidékre. Mályva érezte, hogy valami gyülekezik mögötte, mintha a levegő öltene testet. Végül megszólalt a hang: – Állj meg, kérlek! Segíts! – Egészen hátborzongató hangon beszélt, néhol mély volt, mint a medve morgása, máshol magas, mint egy sikoly.

Nem nézek hátra, akkor minden rendben lesz, ismételgette Mályva.

– Ne hagyj itt! Nézz vissza! Szükségem van rád! Segítsééég! Segítsééég! – sikította-bömbölte a hang, mielőtt végleg elhallgatott.

Rövidesen felhő takarta el a napot. Mivel azt nem tiltották meg, hogy az égre nézzen, ezt tette. Nem felhő volt, de még csak nem is madár: köpcös, rikító kék ruhás, cilinderes alak lebegett a fény útjában. Köpönyege fodrozódott a szélben. – Hahó! – mondta és integetett. Mosolyogva kísérte Mályvát, aki rendületlenül haladt, mintegy előre menekült, mást úgysem tehetett. Egyszer csak a fura figura kanyart írt le a levegőben és eltűnt, miközben így dohogott: – Micsoda modortalanság, nahát! Az egy dolog, hogy bámulatos az önuralma, és nem szólal meg, de legalább visszaintegethetett volna… Különben is mitől halad ilyen gyorsan? Alig bírom tartani vele a tempót… Gyanús, nagyon gyanús…

Mályvának ezután hosszabb ideig nyugta volt. A láthatáron különös formájú színes köveket figyelt meg, melyek néhol kis buckákat képeztek. Remélte, hogy ott már a Kies Kietlen Hegység kezdődik. Ami azt illeti, épp ideje. Semmi kedve nem volt ezen az elátkozott helyen éjszakázni. Ráadásul második napja nem evett. Érezte, hogy lábujjaiból elmúlik a bizsergés, vagyis a ráolvasás hatása megszűnt, visszatért a normál téridőbe.

Ahogy közelebb ért nyilvánvalóvá vált, mekkorát tévedett. Nem kövek, hanem csontok borították a talajt körös-körül, olyan sűrűn, hogy alig lehetett haladni közöttük. Mályva borzongva kerülgette a maradványokat. A csontvázak színe (zöld, sárga, piros), és formája nem hasonlított egyetlen általa ismert teremtményéhez sem. Egyedül az tartotta benne a lelket, hogy a távolban már tényleg felsejlett a Kies Kietlen Hegység körvonala.

A nap már a látóhatár közelében járt, mikor elhagyta a Nem Túl Nagy Pusztaságot. A csontokat immár valódi kövek váltották fel. Hamarosan ott emelkedett előtte a legmagasabb csúcs, tövében a sas alakú sziklával. Tiszteletteljes csodálat kerítette hatalmába, mikor a monumentális alakzat közelébe ért, melyet a természet maga alkotott. Állandóan fölfelé pislogva eloldalgott alatta, egyszer úgy tetszett, megmozdul a szikla, és rázuhan. Csaknem felkiáltott, az utolsó pillanatban tapasztotta szájára a kezét. Tántorogva tett néhány lépést. Meglepetésében ismét kiáltani szeretett volna. Előtte nyílott az Élet Vizének forrásához vezető alagút bejárata, amelyet eddig a sasszikla rejtett a szeme elől.

Bizonytalanul bámult a sötétbe… Na de hát, hogy most hátráljon meg? Forduljon meg, és menjen haza? Olyan nincs! Elszántan belépett az alagútba. Csukott szemmel botorkált, előrenyújtott karokkal tapogatva a falakat. Felesleges lett volna minden óvatoskodás, mert a talpa alól kigördülő kövek csengése – csilingeltek, mint a kis csengettyűk – előre figyelmeztetett jöttére. Felvert pár száz denevért, ezt leszámítva nem érte bántalom odabent. Időről időre egy pillanatra kinyitotta a szemét, és végül boldogan vette tudomásul a beszűrődő fényt. Túlságosan felszabadultan lépett elő az alagútból, veszélyérzete egy pillanatra cserbenhagyta. Fényár vakította el. Lángcsóva csapott felé. Csupán kiváló reflexeinek köszönhette, hogy el tudott ugrani előle. Egy kiálló szikla mögé lapult. Most mi legyen? Tulajdonképpen, ha belegondol, nem kétséges, mit kell tennie. Más eszköze nincs, itt csak a kommunikáció segíthet. Szóba kell elegyednie a fajzattal. Hiszen minden bizonnyal a sárkány támadott rá, ki más? Meg kell puhítania a nyavalyást! Kinyitotta a száját, ám a sárkány megelőzte:

– Meghalni jöttél, idegen! Nem menekülsz! – bömbölte.

Ha Mályva azt hitte, nem hallhat borzalmasabb hangot, mint a Nem Túl Nagy Pusztaságban, alaposan tévedett. – Kedves sárkány! Békével jöttem… – vágott bele elcsukló hangon.

– Ütött az utolsó órád! – üvöltötte a bestia.

Mályva gyomra összerándult, mélyeket lélegzett, nehogy elájuljon. – Beszéljük ezt meg!

– Hát jó, beszéljük – egyezett bele a szörnyeteg. Fura hangot hallatott, mintha köhögne…

Mályva nem soká tűnődött a fenevad kurtán-furcsán támadt békülékeny hozzáállásán. – Szeretném megnézni az Élet Vizének forrását! Úgy értesültem, te őrzöd.

– És ha igen? Emberek nem juthatnak az Élet Vizének közelébe! Elképzelni is rossz, mit művelnének vele! Sajnálom, meg kell halnod. Lépj elő, hadd hamvasszalak el! Ígérem, könnyű és gyors halálod lesz… – Mintha sóhaj hagyta volna el a sárkány szörnyű torkát.

Arra várhatsz, gondolta Mályva. Hihetetlen módon a sárkány kínált egy utolsó lehetőséget:

– No, nem bánom, meséld el, miért keresed a forrást!

Mályva készségesen előadott mindent apja parancsától a csilingelő kavicsokig. A sárkány csöndben végighallgatta, aztán ezt kérdezte:

– Ezek szerint nincsenek öncélú szándékaid a vízzel?

– Nincsenek – biztosította Mályva.

– Hiszek neked. Semmi kedvem megölni téged. Gyere elő, hadd nézzelek! – érezve látogatója tétovázását, hozzátette: – Szavamat adom, hogy nem esik bántódásod!

Mályva valóban tétovázott. De más választása úgy sem volt… a lába is zsibbadt… a gyomra is korgott… Előmászott az alagútból.

Az előbbi éles fény helyett halványuló alkonyi világosság fogadta. Egy nagy kráterben találta magát, melyet üde zöld növényzet borított, átellenben barlang bejárata feketlett. Mályva túrázás, illetve tájfutás közben számtalan csodás ligetben járt már, de azokat hasonlítani sem lehetett ehhez. Léptek csosszantak a barlangban. Aki lassacskán előcammogott odabentről, a vártnál kisebb és kevésbé félelmetes volt, jól táplált, akár túlsúlyosnak is mondható. Macskamód nyújtózott egyet, aztán ragyogó sárga szemeivel Mályvára hunyorgott.

– Te vagy a sárkány? – kérdezte Mályva a biztonság kedvéért.

– Drag Ottokár, teljes életnagyságban. De mindenki csak Draginak szólít.

– Én Mályva vagyok. A hangod alapján nem ilyennek képzeltelek.

– Van a barlangban egy kürtő, abba kell ordítanom, hogy elég rettentő legyek, ha betolakodó téved ide… Az akusztika sokat segít, de önmagában nem elég, ettől az irtó hangos kiabálástól kikészülnek a hangszálaim… Köh-köh…

– Ha ez jelent valamit, szerintem megérte az erőfeszítés, mert abszolút rettentő voltál.

– Hogyne jelentene! Mindig öröm, ha elismerik a munkámat! Köszönöm!

Mályva úgy ítélte meg, elég bizalmas már a viszonya a sárkánnyal ahhoz, hogy elkezdjék tisztázni a részleteket.

– Te, Dragi! A sas alakú szikla az alagút előtt… szokott mozgolódni?

– Mozgolódni? Hisz az csak egy kődarab!

– Pedig megmozdult! Azt hittem, rám esik! Ijedtemben és csalódottságomban, hogy agyon leszek ütve, amikor már csak az alagút és te választasz el az Élet Vizétől, majdnem felsírtam.

– Ja, így érted a mozgolódást! Hát persze, a sasszikla az utolsó kísérlet a betolakodók kipenderítésére, éppen az a cél, hogy felkiáltsanak, vagy bármilyen formában megszegjék a némasági szabályt, és a Kiebrudaló-varázslat végre megtisztíthassa tőlük a terepet anélkül, hogy nekem találkoznom kellene velük. Ráléptél az indítószerkezetre, ami működésbe hozza, velem is gyakran előfordul, a szívbajt hozza rám, mindig elfelejtem, hogy ott van, pedig idestova kétszáz éve ez az őrhelyem. Ilyenkor megfordul a fejemben, hogy hatástalanítom és leszerelem, de aztán arra gondolok, mennyivel több hasznot hajt, mint kellemetlenséget okoz, ezért inkább hagyom.

– Hát a csontokkal mi a helyzet? Égnek állt a hajam tőlük! Fogalmam sincs, milyen élőlényektől származhatnak, és mi okozhatta tömeges pusztulásukat…

– Jaj, a csontok! – ragyogott fel a sárkány képe. – Szépek, ugye? Én készítettem őket marcipánból! Nem törekedtem élethűségre, a fantáziám szülötte mind. Oda járok nassolni! Sajnálhatod, hogy nem kóstoltad meg! Persze éppen ki voltál készülve, nem tudtál evésre gondolni… De hát az elődömnek sokkal brutálisabb eszközei voltak a nemkívánatos személyek elrettentésére. Határtalanul vérszomjas természetű volt. Ezért is mondtak fel neki. Túlteljesítette a feladatot, az Élet Vizét tilos hermetikusan elzárni, akinek tényleg szüksége van rá, és eléggé elszánt, megszerezhesse.

– A szörnyű hang a pusztában?

– Az Krinolin ötlete volt! – bocsátotta előre a sárkány.

– Ki az a Krinolin?

– A Kies Kietlen Hegység másik végében lakik, ő a szomszédom. A Bölcsek, Eszesek és Intelligensek Kövének őre. Azt állította, ismer egy védelmi rendszert, amelyen egyetlen betolakodó sem jut át, hacsak nem csal az illető… Úgy mondta, áthatolhatatlan, de nem kirívóan kegyetlen, pont olyan, amilyenre szükségem van. A kísértésen alapul, aminek előbb-utóbb mindenki enged. Lényege: ha férfi közeleg, női hangot hall, ha pedig nő, akkor férfi hang hívja… Nálad, attól tartok, zavarba jött szerencsétlen varázslat, az öltözéked miatt képtelen volt eldönteni mi vagy, ezért köztes megoldást választott, és hamar fel is adta…

– Az csalásnak minősül, hogy igényeltem a Rombuszerdei Boszorkánytól egy ráolvasást, ami enyhén módosította a téridőbeli helyzetemet, ezáltal 15.6-szeres sebességgel tettem meg több száz mérföld távolságot? A hatás a csontok környékén szűnt meg.

– Nem is tudom… Határeset. Nem nyilvánvaló csalás, de nem egyértelműen nem csalás. Töprengeni fogok rajta. Mellesleg egy jó tanács: nem kellene engedned, hogy boszorkányok mindenféle ráolvasást hajtsanak végre rajtad, főleg nem olyat, ami a téridővel babrál…

– Gondoltam egyszer kipróbálom, és jól sült el a dolog, de a későbbiekben nem áll szándékomban megengedni. Ki volt az, aki egy ideig követett a levegőben lebegve?

– Krinolin járt itt korábban, szinte minden nap benéz hozzám, őt láthattad hazafelé igyekezni. Kék ruhát és cilindert viselt?

Mályva bólintott.

– Akkor ő volt az. Nagyon szereti az embereket, tart otthon hármat, de kóborló egyedekkel is szívesen barátkozik.

Mályva nem volt biztos benne, hogy helyesen értelmezte az utolsó mondatot, de valami azt súgta, jobb, ha átsiklik felette, és nem feszegeti a témát. – Felteszem, akkor a lovam is jól van…

– Erre nem adhatok garanciát, de az biztos, hogy én nem csináltam vele semmit, ha valami baja esett, az nem miattam van. A nyerítés illúzió volt. Ha tevével jön valaki, teve hangot hall.

– Nagyszerű! Azért van még néhány kérdésem!

– Halljuk! De nem ülnénk le ide a fa alá?

– Rendben. Tehát! A Rombuszerdő…?

– Nem az én hatásköröm!

– Értem. Így is jó. Akkor azt mondd meg, miért kellett egyedül jönnöm?

– Őszintén szólva az összes szabály közül ezt találom a leghatásosabbnak: a lehető legkisebbre redukálja a hívatlan látogatók számát. Fogalmam sincs, mi lenne a következménye, ha valaki megszegné, tudomásom szerint ilyesmire még nem vetemedett senki.

– Mi történik, ha hátranézek?

– Akkor is a már említett, jól bevált Kiebrudaló-varázslat lép akcióba, és visszapenderít oda, ahonnan elindultál. Komoly fizikai bántalmat nem okoz, de elveszi a kedvet a további próbálkozástól.

– Készséggel elhiszem. Mivel vakítottál el?

– Egy lámpással. Ajándékba kaptam az Üveghegyet őrző sárkánytól, Kingától… Ünnepnapokon ő is ilyen lámpással világítja meg az Üveghegyet, hogy szépen csillogjon. Mikor legutóbb itt járt, és elhozta a lámpást, arra kért, gondoljak rá, valahányszor meggyújtom… Én máskor is csak rá gondolok!

– A világítgatás és az álmodozás sem akadályozott abban, hogy tüzet okádj rám…

– Abban engem nem akadályozhat semmi, mert az adottság – húzta ki magát Dragi. – Elvégre nekünk, sárkányoknak is meg kell védenünk magunkat valahogy! De az csak egy apró, figyelmeztető jellegű lángcsóva volt, és a lábad elé céloztam.

Draginál

– Gyönyörű környezet, barátságos légkör (a tüzes fogadtatástól eltekintve), nem erre számítottam, a Rombuszerdei Boszorkány halállal ijesztgetett, mikor útba igazított…

– Hát igen, a Kies Kietlen Hegység elhagyatott vidék, az itteni hírek lassan terjednek, még kevesen értesültek erőszakos elődöm leváltásáról, aki azonnal visszatért Sárkányföldére, minden sárkányok ősi fészkébe, ahol érzékenyítő tréningen kell részt vennie, mielőtt új feladatot kaphat. Mellesleg cseppet sem bánom, ha odakint a nagyvilágban veszélyesebbnek hiszik őrhelyemet, mint amilyen valójában. Így remélhetőleg eleve kevesebben indulnak el ide, tehát kevesebb bosszúságot okoznak nekem.

– Én is bosszúságot okozok?

– Nem, te cuki vagy! Képzeld, egyszer, még kölyök koromban, én is találkoztam a Rombuszerdei Boszorkánnyal…

– Flúgos nőszemély. Nem mintha tudnám, milyenek kellene lennie egy boszorkánynak, de valami fa-animáló projektről hablatyolt nekem, fákat akar felélénkíteni… Ez elég flúgosnak tűnik…

– Hát igen, már akkor is elég furcsán viselkedett az eszemadta, később aztán nagy botrányok voltak körülötte, ezek híre még hozzám is eljutott, sokáig téma volt halhatatlan körökben a meghibbanása…

– Visszakanyarodva ahhoz, ami miatt itt vagyok: az Élet Vize mire jó?

– Mindenkire más hatással van. Titeket embereket például fiatalon és egészségesen tart. Ránk, sárkányokra nincs különösebb hatása, szájöblögetésre használva friss leheletet biztosít. Én néha beleáztatom a lábamat is a fertőzések elkerülése végett. Akarod látni a forrást? Gyere, megmutatom! Aztán megyünk, és teleesszük magunkat marcipánnal! Szerintem a pisztáciás a legfinomabb!

Míg a kanyargó barlangfolyosókon haladtak, Dragi kifejtette, miért lenne káros, ha az Élet Vize rossz kezekbe kerülne. Mályva tökéletesen egyetértett vele. Elhatározta, meghagyja az Élet Vizének titkát eddigi békéjében. Édesapja talál majd más módot, hogy eldöntse, kié legyen a trón. Nővérei eddig sem törték magukat a víz megszerzéséért. Végre egy tisztességes főnemes, gondolta Dragi elismeréssel.

Másnap korán reggel Mályva készülődött a visszaútra.

– Jó lenne, ha máskor is eljönnél – búcsúzott Dragi.

– Én is szeretnélek újra látni, de hát a távolság…

– Csak ez a baj? – derült fel Dragi képe. Besietett a barlangba, egy bonyolult mintázatú, színes szőnyeggel tért vissza. – Ez egy repülő szőnyeg. Egy dzsinntől kaptam, aki keletről ruccant át hozzám. Cserébe egy mesterien metszett kristálypalackot adtam, amibe a dzsinn rögtön bele is költözött, és kijelentette, még sosem lakott kényelmesebb helyen. Persze lehet, hogy csak udvariaskodott, a dzsinneknél sosem tudni… Fogadd el tőlem ezt az ajándékot, így bármikor meglátogathatsz!

Mályva a szőnyegre telepedett, elsuttogta a varázsszót. Felemelkedett a levegőbe, egyre gyorsabban suhant, a sárkány hamarosan apró ponttá zsugorodott a messzeségben. Nem sokkal később megérkezett az erdőszélre, ahol lovát hagyta. Összecsavarta a repülő szőnyeget, a nyereghez kötözte, felpattant a paripára. Nem merészkedett a Rombuszerdőbe, hanem megkerülte. Az út így sokkal hosszabb lett, de nem bánta. Egyelőre elég volt a varázslatból, és a varázslatos teremtményekből, hagynia kellett, hogy gondolatai kitisztuljanak. Több, mint egy hónappal később a Kékhegyvárba vezető országúton poroszkált ráérősen. Úgy tervezte, betér a városba, s mint szerető gyermekhez, testvérhez illik, ajándékot vásárol szüleinek, nénéinek. Miután mindenkinek vett némi apróságot, a fogadóba igyekezett. Egyszerre ismerős arcot pillantott meg a tömegben: Oroszlánt, a rablót, aki néhány napja ki akarta fosztani. Megpróbált elrejtőzni, de már késő volt.

– Megvagy végre! – Oroszlán indokolatlan örömmel köszöntötte. – Napok óta kereslek! – rózsaszálat nyomott Mályva kezébe.

– Ezt miért kapom? – csodálkozott.

– Mert szépséged csak e virághoz mérhető – hajolt meg az útonálló.

Mályva olvadozott néhány pillanatig, majd észbe kapott: – Összetévesztesz valakivel.

– Ki van zárva! Sétálhatnánk? Közben elmagyarázok mindent.

A rabló kellemes csalódást okozott Mályvának. Valójában egy úriember lakozott benne. Pár órával később pedig egyenesen csodálatra méltónak tűnt.

Oroszlán apját, anyját korán elvesztette, Apja annyi adósságot hagyott hátra, hogy a családi birtok elúszott, mire mindent visszafizetett. Nincstelenné vált. Rótta az utakat, segített a rászorulókon, akik ha tudták, pénzzel hálálták meg jótettét, ételt adtak, vagy befogadták egy időre. Vándorlásai során akadt össze Kígyóval. Elhatározták, együtt próbálnak szerencsét. Voltak jobb, rosszabb szakaszaik. Nem tagadta, mikor teljesen pénztelenek voltak, törvénytelen eszközökhöz folyamodtak. Egy ilyen sajnálatos esetnek esett áldozatul Mályva is. Az ő szép szemei vitték rá Oroszlánt, hogy bejöjjön a városba, és azon legyen, hogy visszaszerezze az őt megillető társadalmi pozíciót. Bocsánatot kért, amiért kinevette, de szakértőként alapvető hiányosságokat fedezett fel Mályva kardforgató tudományában. Bevallotta, már az első pillanattól világos volt előtte, hogy Mályva álruhában utazik, de óvakodott leleplezni, nehogy bajba keverje, és az elrablás-ötlet valójában burkolt segítségnyújtási szándék volt. (Az is kiderült, hogy Oroszlán becsületes neve Károly, de ki nem állhatta, ha lekareszozták, vagy lekarcsizták, ezért nem használta.)

Ezután Mályva vallomása következett. Elmondta származását, ám azt egyelőre nem, mit keresett Kékhegyvár környékén. Oroszlán szava elakadt. De csak egy időre. Tisztességes szándékait bizonyítandó így szólt:

– Jelenleg nem vagyok méltó hozzád, de egy év múlva elmegyek országodba, és ha te is úgy akarod, megkérem a kezed…

Ebben maradtak.

*

Az utódlás kérdése a következőképpen oldódott meg: Dália feleségül ment egy dúsgazdag sejkhez, csak bemutatkozó látogatásra érkeztek Máz birodalomba, amúgy a sejk hazájában telepedtek le. Mályva bejelentette, semmilyen körülmények között nem tart igényt a trónra, az uralkodás nem neki való lenne, másfajta életvitelt képzel el magának. A királynő tehát Hortenzia lett. (Megkoronázása napján egyúttal hozzáment vőlegényéhez, egy távoli szigetország hercegéhez, akivel évek óta levelezésben állt, és akit egy életen keresztül papucs alatt tartott.) Nevesincs nejével együtt nyugalomba vonult. Eredetileg nem tervezte, hogy még életében átadja a koronát, de ha legnagyobb problémája ilyen remekül elrendeződött, miért ne használta volna ki a lehetőséget.

Egy verőfényes délelőtt megérkezett Oroszlán. Az esküvő után a tengerpartra költöztek az ősi kastélyába. (Arról, hogyan szerezte vissza, nem volt hajlandó nyilatkozni.) Mályva sűrűn látogatta családtagjait, gyakran mondogatták, olyan váratlanul toppan be, mintha a szél hátán utazna… Nem ez volt az egyetlen furcsaság vele kapcsolatban. Mindenki úgy vélte, ahogy múlik az idő, Mályva egyre szebb és fiatalosabb. Hja, akinek az Élet Vizét őrző sárkány a barátja…

Mira

Edgár királyfi gondolataiba merülve bámulta a földet lova két füle közt. Hazafelé poroszkált a palotába. Nem volt boldog. Apja, Ezervár birodalom királya elküldte, vegyen szemügyre egy szomszédos országbéli hercegkisasszonyt házasság céljából. Ava, így hívták a hercegnőt, a tizedik volt, akihez ellátogatott. Egyik hölgy sem nyerte el tetszését.

Ava nagyon szép, elmélkedett a királyfi. Szőke, kék szemű… Minden szempontból trónra termett, de nem Ezervár trónjára! Annyira unalmas! Egész álló nap csak hímez… Egyik terítő a másik után… Csak akkor beszél, ha kérdezik. Olyankor is ritkán mond többet, mint igen vagy nem.

Edgár útja keskeny erdei tisztáson vezetett keresztül, ám ő nem figyelt a zöldellő, madárdaltól hangos tájra. Egész addig, míg egy lány nem pottyant elé a semmiből. Pontosabban az égből. A ló megtorpant, Edgár föleszmélt.

– Jaj, a szárnyam! – nyöszörögte a lány aléltan az eséstől. Fölnézett, tekintete találkozott Edgár csodálkozó szemével. Hirtelen magához térve felpattant, megpróbált eliszkolni a fák közé. A királyfi megsarkantyúzta paripáját. Tudta, ha most hagyja elszökni a szélsebes ismeretlent, sosem látja viszont. A lány néhány méterre volt csupán az erdőtől, mikor Edgár elévágott.

– Ne fuss előlem, kérlek! Nem akarlak bántani, ellenkezőleg: segíteni szeretnék! Megsérültél? – A lány nemet intett. Vörös hajú, sárga ruhás, kecses teremtés volt, a hátán szitakötőére emlékeztető szárnyak szikráztak a napfényben. – Ki vagy te? – tört ki a kérdés Edgárból. – Tündér?

– Igen, tündér vagyok! De most már engedj utamra, légy szíves! Nem beszélhetek emberekkel.

– Engedd, hogy segítsek! Azt mondtad, történt valami a… szárnyaddal…

– Köszönöm, semmi komoly – megkerülte a lovat, a fák közé szökkent. De annyira sűrű volt a növényzet, hogy a gallyak újra meg újra fájdalmasan hozzácsapódtak sérült szárnyához. Könnybe lábadt szemekkel fordult vissza a még mindig az erdőszélen toporgó Edgárhoz. – Azt hiszem, megrándult a szárnyam…

– Szívesen elviszlek, ha megengeded!

– Hát jó… – sóhajtott a tündér, majd vidáman felkacagott. – Úgysem ültem még lovon soha életemben, pedig úgy szerettem volna kipróbálni! Sokszor meglesem az embereket, mikor keresztül vágtatnak az erdőn. Menjünk majd lassan, aztán gyorsan, nagyon gyorsan is, jó?

– Ahogy akarod! – mosolygott a királyfi. – A nevem Edgár.

– Én Mira vagyok.

– Rendben, Mira – fölsegítette a tündért maga mögé –, kapaszkodj jó erősen!

– Nálunk nincsenek lovak, csak őzek, nyulak, rókák, medvék… és képzeld, láttam egyszer unikornist is! Az unikornis még a fehér hollónál is ritkább. Mondtam Uwónak, aki a legvénebb és legbölcsebb köztünk, de nem hitte el. Szerinte errefelé nem élnek unikornisok. Mielőtt jobban megnézhettem volna, megijedt és elszaladt, de szinte biztos, hogy unikornis volt! Az unikornis után a ló a második kedvenc állatom. Mi sosem utazunk így, és a megfelelő tartási körülményeket sem tudnánk biztosítani számukra, ennek ellenére, vagy éppen ezért?, nagyon szeretjük a lovakat. Szerintem nagyon különlegesek. Az erdőlakók közül sokan fognak irigyelni, ha elmesélem mindenkinek, hogy lovagoltam! El sem fogják hinni! Sosem hisznek nekem! Mikor esténként elbeszélem mi történt velem aznap, azt szokták mondani, túl élénk a fantáziám, és csak kitaláltam az egészet. Momba például biztos nem fog hinni nekem. Momba a Rombuszerdei Bölcsek Tanácsának tagja éppúgy, mint Uwo. Én csak Morgó Mombának hívom, mert szünet nélkül zsörtölődik… – Edgár királyfi elbűvölten hallgatta a csacsogást. Mira elejtett félmondatokkal irányított az ismeretlen cél felé. Jócskán bent jártak az erdő sűrűjében, ahová senki emberfia nem merészkedett volna egyedül, mikor Mira felkiáltott: – Nem biztos, hogy a szüleim örülni fognak, ha meglátnak téged. Embereknek nem szabad megtudniuk hol lakunk, ez az egyik alapszabályunk. És tulajdonképp az egyetlen, amit megjegyeztem. Rengeteg szabályunk van, nekem meg annyi más tennivalóm! Ott a házunk! – mutatott előre. – Vágtassunk! – kérte.

A ló körbe nyargalt a virágos réten. A házból kisfiú futott ki kíváncsian, mi verte fel a környék csendjét. Mikor felfogta, mit lát, szeme elkerekedett, majd vadul integetett és kiabált valamit, mire két másik alak is megjelent. A lovasok megálltak a ház előtt. A másik három megkövülten meredt rájuk. Edgár azonnal rájött, hogy ők Mira rokonsága, hisz egyforma áttetsző szárnyuk volt. A királyfi lesegítette Mirát.

– Tyűha! – suttogta a kisfiú.

A tündérlánynak arcára fagyott a mosoly, mikor szüleire pillantott.

– Papa, ez egy ember? – kérdezte a kisfiú. Érdeklődve vizsgálgatta Edgárt.

– Az, fiam… – a tündér vészjóslóan vonta össze szemöldökét.

– Majdnem olyan, mint mi…

– Nem, fiam, egyáltalán nem olyan, mint mi… – mondta a tündér, közben majd átfúrta Mirát a tekintetével.

– Mégis, hogy képzelted ezt? Hogy tehetted? – tördelte kezét a tündérasszony.

– Megsérültem… – rebegte Mira.

– Megsérültél! – dörögte az apa. – Arra mégis volt eszed, hogy lepaktálj egy emberrel!

Mira felment a pár lépcsőn a verandára. Anyja átölelte a vállát. – Mi a baj, kicsikém?

– A szárnyam… Már el is felejtettem, de most megint nagyon fáj…

Bementek a házba.

– Jobb lenne, ha továbbállnál… – szólt kimérten a tündér Edgárhoz.

– Igen tisztelt tündér úr, hidd el, nem akartam rosszat…

– Elhiszem, de kérlek, távozz! Ez az én házam, és nem vagy itt szívesen látott vendég.

– Ne légy udvariatlan, Olzon! – szólt közbe felesége az ajtóból. – Mirának megrándult a szárnya, te pedig gorombáskodsz azzal, aki segített neki. Az emberek sem egyformák! Nem úgy tűnik, mintha ártani akarna nekünk. Hívd meg inkább vacsorára! Ez a legkevesebb.

A tündér nem tudott mit mondani, csak legyintett egyet. Igyekezett feltűnés nélkül a paripa felé közelíteni. A háziasszony beinvitálta Edgárt. Az asztal már meg volt terítve. Mira a helyén ült, Edgárra mosolygott. Ilma asszony egyre sürgetőbb hívására apa és fia kénytelen volt elszakadni a királyfi hátasától.

– Jobban vagy már? – állt meg Mira előtt az apja. – Lefogadom, megint a madarakkal játszottál, igazam van?

– Igen, papa…

– Hányszor figyelmeztettelek pedig, hogy egyszer bajod esik! Ezúttal sem hallgattál rám, így van?

– Igen, papa…

– Minden alkalommal megígéred, hogy többé nem teszed, ugye?

– Igen, papa…

– Ha másból nem, a saját hibádból remélem tanulsz végre.

A dorgálás után végre ehettek.

A tündéri családfő Edgár foglalkozása iránt érdeklődött.

– Ha eljő az idő, én leszek Ezervár birodalom királya.

Minden szem rászegeződött. Ewin, a kisfiú kanala a tányérhoz koccant.

– Ó, erdőnk szelleme! – fohászkodott a tündérasszony.

– Ezt jól megcsináltad! – támadt Mirára ismét Olzon tündér.

– Én sem tudtam, higgyétek el, én sem tudtam! Miért nem mondtad, hogy te herceg vagy?

– Nem értem, mit számít ez? – nézett Edgár hol egyikre, hol másikra.

– Csak annyit, hogy épp a magadfajták elől kellett mieinknek az erdők, nádasok, barlangok mélyére húzódniuk – simított végig fáradtan a homlokán Olzon.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz… Én eddig azt hittem, tündérek csak a mesében léteznek!

– Bár még mindig így lenne! Hallgass ide, elmondok egy történetet. A tanulság leszűrését rád bízom… Sok-sok száz meg ezer évvel ezelőtt békességben éltek emberek és tündérek, valamint más halhatatlanok. Ha nem is voltak barátok, megfértek egymás mellett. Az emberek társadalma azonban kezdett átalakulni. A folyamatot ne kérd, hogy elmeséljem, biztos vagyok benne, te jobban tisztában van vele, mint én. A lényeg: egy kisebb csoport felülemelkedett a többségen, elnyomásba taszítva a többit. A hatalomból sosem elég, ugye, így mondják nálatok? E kiváltságosoknak immár a halhatatlanok varázserejére fájt a foguk. Mi azonban kezdettől ellene voltunk a változásoknak, ami az emberek közt végbement, ezért megkezdődött az elhatárolódás. Az uralkodók azonban nehezen mondanak le bármiről, ami megerősítheti pozíciójukat. A varázserő erre tökéletes eszköz lett volna. Hadjáratot indítottak ellenünk. Nem, nem fegyverrel… Elrabolták a gyerekeket, és a gyengébb képességekkel rendelkezőket. Kényszeríteni akartak minket az együttműködésre, de csak azt érték el, hogy meggyűlöltük az embereket. Összefogtunk ellenük, kiszabadítottuk mieinket. Többé nem vállaltunk közösséget az emberekkel, Inkább visszavonultunk oda, ahol a ti szemetek szinte vak, fületek szinte süket, így alig vesztek észre minket: a természetbe. Az összes közül a főrangú emberek jelentik a legnagyobb veszélyt számunkra. Az olyanok, mint te. – A tündér felállt, és kiment a házból.

– Mira, kísérd el Edgár herceget az útig – szólt szórakozottan Ilma asszony anélkül, hogy szemét felemelte volna a terítőről.

– Mira, milyen lovagolni? – kérdezte a kisfiú, áhítattal nézte a lovat, míg Edgár induláshoz készülődött.

– Talán egyszer majd kipróbálhatod – mosolygott Mira, bár hangjában kétség érződött.

– Komolyan? – derült föl Ewin arca.

– Miért ne? – hagyta rá Edgár. Nyeregbe szállt Mirával.

Nem beszéltek, csak az úthoz közeledve kérte Mira, hogy álljanak meg, úgy érezte, elárulta a övéit. – Megtartod a titkunkat, ugye?

– Igen. De bánt, hogy a szüleid ismeretlenül is rossz véleménnyel vannak rólam.

– Normális körülmények között nem ilyenek…

Edgár tulajdonképpen megértette őket. A helyükben ő is óvatos, sőt bizalmatlan lenne. – Ne aggódj, tőlem nem tud meg rólatok senki semmit. Egy feltétellel. Szeretném, ha mi ketten még találkoznánk. Sokszor.

Mira mosolyogva bólintott.

Edgár valami korábban ismeretlen érzést tapasztalt meg, úgy vélte, végre meglelte, akit keresett, országa trónja, valamint saját szíve is ilyen királynőért kiáltott.

Egy nap (szó szerint) ízelítőt kapott a tündérek varázstudományából is, amikor elvitte Ewint lovagolni. A kimerítő vágta után megpihentek egy fa árnyékában. Éhesek voltak, de ennivaló nem volt náluk. Ewin felszólította Edgárt, hogy vesse le a kabátját, és terítse a földre, hogy mihamarabb ehessenek. Tett egy kézmozdulatot, motyogott valamit, és a kabát asztallá, gombjai étellel teli tálakká változtak. – Ne nézz már olyan bambán! Ez csak egy Kabátból-kaja Varázslat. Kóstold meg inkább! Szükség esetén jól jön, elég finom, és lefoglalja a gyomrot, de az így előállított kaja nem helyettesíti a valódi ételt, varázslattal nem lehet sokáig jóllakni. Ez egyébként annyira szimpla varázslat, hogy régen a varázslóiskolák első napján tanították a diákoknak, manapság viszont már minden bekerülőnek a kisujjában van, úgyhogy végleg kikerült a hivatalos tantervből. Én még csak kezdő vagyok. Akkor fognál padlót, ha látnád, mit tud apám meg anyám. Ők igazi nagypályások! No és Mira? Sosem mutatott neked ilyesmiket? Mindenki úgy tartja, őstehetség! Osztályelsőként végzett a legjobb varázslóiskolában, de azóta egyfolytában az erdőben csavarog, alig gyakorol. Azt mondja, örül, hogy kiszabadult a négy fal közül, meg hogy a varázsláson kívül csomó más dolog is érdekli. Papa szerint viszont nem elég cél orientált, és szétforgácsolja a tehetségét. Állítólag én is tehetséges vagyok… Szeretnék varázsló lenni, ha felnövök! Nem értem a nővéremet! Mintha nem is közénk tartozna…

Mira egyedül volt otthon, szülei ismerősökhöz mentek látogatóba, a veteményesben tevékenykedett. Egyszerre furcsa előérzet kerítette hatalmába, felnézett. Mintha viharfelhők gyülekeztek volna északon, az ég alján. Ám mikor jobban megfigyelte, látta, hogy nem felhő, hanem valami sebesen növekvő ködszerű gomoly az, már el is takarta a napot, félhomályba burkolta a környéket. A közepéből éjfekete lovas bontakozott ki, a ló lába nem érintette a talajt, úszott a levegőben. A titokzatos idegen magával ragadta Mirát, s mindez egy szempillantás alatt ment végbe. A köd visszahúzódott amerről jött. Újra szikrázó nyár volt.

Mikor Edgár és Ewin visszaértek, és nem találtak otthon senkit, még nem gondoltak semmi rosszra, de amikor rábukkantak a veteményesben szanaszét hagyott kerti szerszámokra, akkor már igen.

– Edgár! – ragadta meg a királyfi kezét Ewin. – Lehet, hogy történt vele valami!

– Igen, legjobb lesz, ha körülnézünk. Te menj arra, én meg erre, rendben? Ha találsz valamit, kiálts!

Ewin bólintott, ellentétes irányba indultak.

Nincs lábnyom, de még egy elhajlott fűszál sem… Furcsa, nagyon furcsa, morfondírozott Edgár. Megtorpant. Valami mozdult mellette a bokorban. Mintha halk sírást hallott volna… Lehajolt, széthajtotta az ágakat. Egy nyuszi lapított a levelek közt, szemét Edgárra meresztette.

– Nem találtam semmit – csörtetett elő Ewin a fák közül.

– Én viszont igen.

– Ez Nyúlka, Mira barátja! Hátha tud valamit! Szerencsére beszélek nyúlul, kikérdezem! – azzal nyúl nyelvre váltott. Először csitítani próbálta a sokkos állapotban lévő állatkát, nem sok sikerrel.

– Ne engedd, hogy bántson! – Nyúlka igyekezett még kisebbre összehúzni magát, remegve bámult Edgárra. – Ugye az ő szolgája? És megölni jött, hogy ne mondhassam el senkinek?

– Mit?

– Hogy láttam, amikor elvitte Mirá-á-át!

Amíg Nyúlka sírt, Ewin összefoglalta addigi párbeszédük lényegét.

– Látta, mi történt?! – kiáltott Edgár. – Elvitte? Mikor? Ki? Hová? Ki vele!

Ewin lefordította a lényegre törően rövid kérdéseket. Nyúlka összeszedte magát, hüppögve belekezdett: – Azt akartam kérdezni Mirától, jön-e velem a zoknikötő tanfolyamra, amit nemrég kezdtünk el… Mikor ideértem, Mira salátát kapált… épp szóra nyitottam a szám, mikor jött a köd, aztán ő… felkapta Mirát… elrabolta!

Ewin közölte Edgárral amit megtudott.

– Kicsoda? Ki az az ő? Beszéljen világosan ez a nyúl! Ki volt az? Lekaszabolom, apró darabokra aprítom!

Ewin az indulatos kitörésnek csak a leglényegét ültette át nyúl nyelvre: – Ki rabolta el Mirát, Nyúlka?

– Az Északi Varázsló! – lehelte alig hallhatóan a nyuszi, közben ijedten forgatta a fejét, mintha attól tartana, hogy a veszély még mindig ott ólálkodik.

Ewin megremegett. – Ó, erdőnk szelleme!

– Nekem most haza kell mennem, a mamám vár.

– Jól van, itt már úgysem segíthetsz! – intett búcsút Ewin.

– Mondd meg neki, hogy ne aggódjon, Mira vissza fog jönni!

Ewin tolmácsolta Edgár üzenetét, sokkal kevesebb magabiztossággal, mint ahogy elhangzott. Nyúlka bólintott, de bólintása szomorú és reménytelen volt. Elugrándozott.

A tündérpár alkonyattájt érkezett haza, Mira eltűnését rosszul fogadták. Ilma ájultan rogyott a kanapéra, Olzon szintén alig tartotta magát. Mikor Ilma felocsúdott, sírógörcsöt kapott.

– Ó, a drága Mira! Nem látom többé! Örökre elvesztettük!

– Ej, no, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni… Elmegyünk Uwóhoz, ő megmondja, mit tegyünk…

– Engedjétek meg, hogy veletek tartsak! – ajánlkozott Edgár.

– Ugyan! Indulj szépen a palotádba, ez a mi dolgunk!

– Ha kell, a világ végére is elmegyek, és megmentem Mirát! Fel nem foghatom, miért rezeltetek be annyira attól az Északi Varázslótól, például te, aki hatalmas varázsló vagy magad is! – szólt Edgár enyhe megvetéssel.

– Bátor, nagyon bátor, hercegem! – vágott vissza Olzon. – Hatalmas vagyok, igen. Viszonylag. De vannak nálam hatalmasabbak is. Sokan. Egyikük az Északi Varázsló. Az ő varázsereje óriási! És nem is tudunk róla sokkal többet. Néha látjuk elrobogni a Rombuszerdő felett, fekete lován, ködbe burkolózva, ennyi. Úgy hírlik, nem tér vissza senki, aki megkísérel eljutni hozzá! És mivel nagyon úgy fest, hogy nekem kell ellenőriznem ennek az állításnak a valóságtartalmát, engedelmeddel annyira óvatos leszek, amennyire csak lehetséges. Felkeressük Uwót.

– Engedd, hogy velünk jöjjön! – kérte Ilma. – Megnyugtatna egy kicsit.

– Jól van, nem bánom – egyezett bele Olzon. – Induljunk! – Maga mellé intette Edgárt. – Te nem tudod, ki az az Uwo, igaz?

– Mira emlegette néhányszor…

– Mira folyton beszél, be nem áll a szája! – ingatta fejét a tündér. – Mindenesetre néhány dologra fel kell hívnom a figyelmedet. Uwo a bölcsek bölcse köztünk. Nagy tiszteletnek örvend. Bizonyára furcsának tűnik majd a szemedben… Ő kissé, hogy úgy mondjam, házsártos. Talán mert már nagyon vén. Csak akkor szólj, ha kérdez, s tedd pontosan azt, amit parancsol. Üdvösebb nem magadra haragítanod.

Uwo egy sötét barlangban lakott, csak a hátsó sarkokban pislákolt néhány fáklya. Uwo nem szerette a fényt. És még sok minden mást sem. Trónushoz hasonló karosszékében bóbiskolt, mint általában. Fekete köpenyt viselt, arcát csuklya takarta. Edgárék jöttére fölneszelt.

– Á, barátaim! – recsegte rekedtes hangon. – Gyertek csak, gyertek!

– Légy üdvözölve, Uwo! – köszönt a három tündér, és mélyen meghajoltak.

– Ti is, ti is, legyetek üdvözölve… Egy ember az ott veletek?

– Egy ember, Uwo, de nem ellenségünk, jó ismerősünk – mentegette a tündér Edgárt.

– Bízom az ítélőképességedben, barátom – mondta kegyesen Uwo. – De ne jöjjön közelebb hozzám, mert kiújul az allergiám.

– Bölcs Uwo, a segítségedre van szükségünk! A lányunkat, Mirát…

– Igen, igen, tudok az esetről. Mindent láttam álmomban.

– Mit tehetünk, nagy Uwo?

– Az Északi Varázsló szemet vetett Mirára. A szépséges Mirára. Ezentúl még egy dolgot tudunk az Északi Varázslóról: remek ízlése van. Megtetszett neki Mira. Megértem. Lennék csak ezer évvel fiatalabb! Vagy akár csak pár százzal!

– Uwo, kérlek… – próbálta Olzon megfelelő mederben tartani a vén bölcs gondolatait.

– Az állandóan fecsegő Mira. Akiben szikrányi tisztelet sincs az öregebb iránt…

– Uwo, ha lehetne…

–… annál több tehetség a varázsláshoz – folytatta Uwo zavartalanul. – Érted már, barátom?

– Nem – vágta rá a tündér ingerülten. Mirát elrabolták, Uwo meg össze-vissza beszél!

– A kulcsszó a varázserő! Az Északi Varázsló Mira életéért cserébe a varázserőtöket fogja követelni. Nem csak Miráét, a tiédet, a feleségedét, és a fiadét is! Ha nem vagy hajlandó megadni neki, amit kér, még mindig megmarad neki Mira. Csodálatos terv! Szeretnék megismerkedni ezzel az Északi Varázslóval!

– Nekem nincs kedvem dicshimnuszt zengeni róla! Vissza akarom kapni Mirát! – mondta Olzon ellentmondást nem tűrően.

– Nem léphetsz a birodalmába! – figyelmeztette Uwo. – Nem kockáztathatjuk a léted! Szükségünk van valamennyi varázstudónkra!

– Hát nincs remény? – kiáltott a tündér kétségbeesetten.

– Az ember.

– Tessék?

– Az ember menjen helyetted.

– Vállalod? – fordult a tündér Edgárhoz. – Örökre hálásak leszünk neked!

– Vállalom, Olzon uram! De csak, ha hozzám adod a lányod!

– Legyen úgy! – Kezet ráztak, bár a tündért a hideg rázta a gondolatra, hogy Mira egy ember felesége legyen. Ám ezzel ráér foglalkozni, majd ha Mira újból köztük lesz.

– Visszahozom őt, ha addig élek is! – fogadkozott Edgár.

Uwo hahotája soká visszhangzott fülükben.

Edgár lehajtott fejjel bandukolt. Immár két hete csak megy, megy, megy északnak. Havazni kezdett. Kérlelhetetlenül. Sűrű, hatalmas pelyhekben szakadt a hó. Süvített a szél, tombolva ráncigálta az ernyedt pelyheket, melyek engedelmesen csapódtak Edgár arcába. Megállt. Körülnézett. Hátrált néhány lépést, majd elégedetten felnevetett. Ahol most állt, nem esett a hó, ellenben karnyújtásnyi távolságra igen. Láthatatlan fal tartotta kordában a vihart. Nekiveselkedett, a dermesztő szél, és a hópelyhek közé vetette magát. Halk gongütést hallott. Már az előbb is megütötte fülét a furcsa hang, de túlságosan lekötötték gondolatai, azt hitte, képzelődik. Most már meg mert volna esküdni, hogy az Északi Varázsló birodalmának földjét tapossa.

Hamarosan elvesztette időérzékét a hóban, mely alulról térdig ért, felülről folyamatosan szakadt. Megtorpant. Valami nem ide illő zaj… Vagy nagyon is ideillő? Farkasüvöltés! Olvasott már ilyesmiről: a farkasok, mikor nem találnak elég táplálékot, az emberhúsra is rákapnak, sok-sok utazó esett farkasfalkák áldozatául. A szél egy pillanatra szétfújta előtte a havat, meglátta a fenevadakat. Hárman voltak. Felé rohantak. Edgár mérlegelte a helyzetet. A bátorsággal nincs gond. Elképzelhető, hogy le is tudná győzni őket. Másfelől ott van Mira. Aki vár rá, aki talán förtelmes kínokat áll ki… Aztán hölgyeket megmenteni mégis lovagiasabb cselekedet, mint farkasokkal viaskodni… Az erejét is tartalékolnia kell… Egyszóval futásnak eredt.

Rohanás közben újabb gongütés hangzott fel, a zuhogó havat zuhogó eső váltotta fel, a levegő is enyhébb lett. Úgy tűnt, a farkasok felhagytak az üldözéssel. Edgár lassított, kifújta magát. Kibújt vastag kabátjából. Nem volt kedve cipelni, valami azt súgta, nem lesz már szüksége rá. A közelben vénséges, odvas bükkfa árválkodott, néhány csenevész levél himbálózott ágain. Belegyömöszölte a kabátot a fába. Elindult. Elégedett volt önmagával. Jól eltüntette a nyomait. Épp belevágott kedvenc melódiájának fütyörészésébe, mikor valaki krákogni, köhögni, fuldokolni kezdett mögötte, mint akinek torkán akadt valami. A kardjához kapott. Nem látott sehol senkit. Csak a fa volt ott, amögött pedig nem rejtőzhettek el. Minden olyan volt, mint előbb. Bár, úgy emlékezett, a fa kicsit jobbra állt tőle, most meg balra hajladozik. Biztosan ő tévedett. Elvégre a fák, és egyáltalán a növények nem szoktak csak úgy ukmukfukk helyet változtatni. Megvonta a vállát, elfordult. Ám ekkor ismét köhögni, prüszkölni kezdett – a bükkfa! Végre megkönnyebbülten kiköpte az erőszakkal belégyömöszölt ruhadarabot. Edgár alig tudta elkapni a fejét a repülő nagykabát elől. – Mi a fene?! – kiáltott, csodálkozva meredt a fára. Az megrezegtette az ágait oly módon, hogy értelmes szavakat susogott Edgárnak. Még ha nem is nyájas baráti szavak voltak ezek…

– Mit képzelsz, fajankó! Nem, még arra sem vagy érdemes, hogy fajankónak tituláljalak, te, te… útszéli cserje!

Gyökereit egymás után emelgetve, recsegve-ropogva, de elég gyorsan araszolt a királyfi felé. Hangosat suhintott a levegőbe, mire kisvártatva két másik ugyanolyan fa bukkant elő az esőfüggöny mögül. Vészjóslóan meregették ágaikat. Edgár kínosan mókásnak ítélte a szituációt: a fák elől menekülő királyfi, ezért a lehető legrövidebb úton kívánta lezárni az ügyet. Támadt is egy jó ötlete. Ügyesen a három fa közé került.

– Gyertek, ti vén rőzsénekvalók! – bőszítette a fákat. Sikerrel. Esztelenül rontottak rá, óvatlanok voltak, öreg ágaik úgy összegubancolódtak, hogy még mozdulni sem bírtak. Edgár könnyűszerrel kibújt laza gyűrűjükből.

– A soha viszont nem látásra, cseppet sem kedves bükkurak! – intett búcsút nevetve. A fák veszekedését még soká hallotta.

– Szállj le a gyökereimről, fafej!

– Jaj, ne húzd az ágaimaaaat!

– Eresszetek már el! Eh, megmondom a gazdánknak, hogy készíttessen belőletek kalapácsnyelet, ti korhadékok!

– Jaj! Nem élem túl a szégyent, hogy egy ilyen kis csíra túljárt az eszünkön!

– Csapott volna belém a villám, amikor veletek lepaktáltam!

– Mit ágáltok, titeket legalább nem akart eldugaszolni!!!

Edgár szinte megsajnálta az öreg kétszikűeket, de mit tehetett volna? Neki meg kell találnia Mirát!

Az gongütés kissé megijesztette. Már tudta, ismét bonyodalomra számíthat. Figyelmesen nézett körül. Sivatagban volt. Forróságban. Ruhájából párafelhők kúsztak elő. Nekivetkőzött az időnek. Remélte, nem lesz újabb gong, mely újabb melegedést jelez… Ekkor vágták orrba. Hanyatt esett. Nem látott senkit. Rúgás érte az oldalán, megragadták, a levegőbe emelték, messzire hajították. Edgár mindeközben gondolkozott, hogyan tehetné egyenlőbbé a küzdelmet. Megszületett a terv. Kivitelezéséhez azonban feltétlen lábra kellett állnia. Eszméletlenséget színlelt. Még egyet rúgtak a veséjébe, megtapogatták a nyakát, él-e, felhúzták a szemhéját – ő senkit sem látott –, aztán békén hagyták. Kihasználta az alkalmat, felpattant, rohant vissza az esőbe. Ott megállt, kivonta kardját, várta a támadókat. Azok kicsit késlekedtek. De Edgár terve bevált. A láthatatlanok immár láthatóvá váltak azáltal, hogy az esőcseppek végigfolytak rajtuk. Hárman voltak. Edgár hiába próbálta elérni őket a fegyverével, túl gyorsan mozogtak. Hamarosan ki is ütötték a kardot a kezéből. Sebaj, gondolta a királyfi, kézitusában úgysincs nálam jobb, hehehe! Ezt keletről érkezett udvari küzdősport mestere is tanúsíthatta volna, aki birodalomszerte elismert harcművészt faragott belőle. Néhány perc múlva három megvert, elázott láthatatlan hevert körülötte a földön. Békülékenyen emelték fel a kezüket, és kegyelmet kértek. Edgár elfogadta megadásukat. Ezután különös dolog történt. Először az egyik, majd mindhárom láthatatlan kuncogni kezdett, végül már éktelenül röhögött. Edgár értetlenül szétnézett. Meglátta a bükkfákat. Gyökerüket a másik törzsének vetve igyekeztek megszabadulni egymástól. Edgár otthagyta a nem mindennapi gyülekezetet. Harcos és láthatatlan ellenfelei a földet csapkodták széles jókedvükben.

Edgár a kegyetlen sivatagi forróságban egy dűnére kapaszkodott fel. Szomjas volt és kimerült. A bucka tetején kellemes dallamsor köszöntötte, lélegzete elakadt az elé táruló látványtól. Széles erdősáv övezett egy virágágyásokkal, bokrokkal díszített kertet, amelynek közepén elefántcsont torony magasodott. Gyöngyházfénye tündökölt a napsütésben.

Edgár ámulva botorkált le az erdős lankává szelídült magaslatról. Megkönnyebbülve tapasztalta a hőmérséklet elviselhetővé csökkenését. Örömét tetézte, hogy kristálytiszta vizű forrást lelt a fák közt. Lepihent. Este akart belopózni a toronyba. A torony csúcsát nézte, mely jóval a fák fölé nyúlt. Elképzelte, milyen lehet ott élni. Távol a világtól, saját törvények szerint. Kicsit irigyelte a tulajdonost. Saját törvények, feddte meg magát nyomban, rossz törvények azok, amelyek szerint bárkit elrabolhatunk az otthonából! Megengedhetetlen, elfogadhatatlan. Még ha ilyen helyre hozzuk is… A rabság és kiszolgáltatottság sehol sem jó. Mirával senki sem teheti ezt.

Fél szemét a környező fákon tartotta, de hamar rájött, azok egészen hétköznapi, földbegyökerezett típusok. Gondtalan álmodozásba merült.

Beesteledett. A madarak utolsó dalukat fújták. Edgár fától fáig, rózsabokortól rózsabokorig lopózva közeledett a toronyhoz. Gyakran fülelt, nem hallja e láthatatlan őrszemek lépéseit. Ám minden néma, dermedt mozdulatlanságba burkolózott. A falhoz lapulva megpróbálta a kaput. Zárva volt. Tanácstalanul topogott. Szerencsére a feje fölött, nem is túl magasan észrevett egy nyitva felejtett ablakot. Bemászott.

Kicsi lakószobába került. Talán éppen a kapuőr szállása volt, de most éppen nem tartózkodott otthon. Falrengető robbanás rázta meg a kertet. Edgár kilesett. Ahol néhány másodperccel ezelőtt állt, most mély kráter komorlott. Hát mégis tudják, hogy itt van? Lépteket hallott az ajtó felől. Fegyveréhez kapott, s ekkor jutott eszébe, hogy kardja az esős övezetben maradt. Beszédfoszlányok szűrődtek be hozzá:

– Ez nagyot szólt!

– Néha komolyan az idegeimre megy!

– Ugyan! Kicsit dilis, de amúgy rendes pacák. És még csak fél hét van…

Elhaladtak a szoba előtt, Edgár felsóhajtott. Mielőbb kerítenie kell valami önvédelmi eszközt, figyelmeztette magát. Résnyire nyitotta az ajtót, kilépett a folyosóra. Csigalépcső vezetett a felsőbb szintekre. Módszeresen átvizsgált minden helyiséget és zugot. Meglapult a sötét sarkokban, ha hangokat hallott, egyébként pedig lenyűgözte a pazar berendezés – különösen a fegyvergyűjtemény, amelyből kölcsön is vett egy kardot. Órák óta bolyongott az épületben, de Mira sehol. Egyre idegesebb lett. Már a rejtőzködés legkisebb szándéka nélkül rontott a termekbe, szobákba: azzal is megelégedett volna, ha talál valakit, akit jól elagyabugyálhat. Belerúgott egy ajtóba…

Mira az ablaknál ült, gyertyafény mellett zoknit kötött, halkan dúdolt, mikor beszakadt az ajtó… A tündér felsikított, Edgár benyomult. Egy pillanatig meglepődve bámultak egymásra.

– Na végre! – kiáltott Edgár. – Nem vagy többé rab, felejtsd el a szolgaságot, nincs több kényszermunka…

– Edgár! Mit keresel te itt?

– Induljunk most rögtön!

– Hova?

– Természetesen a Rombuszerdőbe! Azért jöttem, hogy kimentselek!

– Kiments? Hát nem érkezett meg a hangüzenet?

– Milyen hangüzenet?

– Edgár, mikor indultál megkeresni engem?

– Az eltűnésed estéjén.

– Akkor minden világos! – huppant egy öblös karosszékbe Mira. – Tudhattam volna, hogy apámék nem teketóriáznak! De ki gondolt akkor erre? Minden olyan gyorsan történt… Én másnap reggel küldtem egy családi hangüzenetet, ami hangsebességgel jut el az otthonmaradottakhoz, és addig visszhangzik a levegőben, amíg az összes családtag meg nem hallja. Sajnálom, hogy hiába fáradtál…

– Miket beszélsz?

– Elmondtam nekik, hogy ne aggódjanak, jól vagyok, nem szándékszom hazamenni, azt kértem, egyelőre ők se jöjjenek ide, majd csak akkor találkozzunk, ha mindannyian képesek leszünk higgadtan gondolkodni.

– Megőrültél?

– Kiválóan érzem itt magam.

Edgár lassan tagolta a szavakat: – Úgy látszik, nem fogtad fel, hogy téged az Északi Varázsló tart a karmában!

Mira nevetett: – Ó, neki nincsenek karmai! – Belekarolt Edgárba, és maga után húzta: – Gyere!

Keskeny csigalépcsőn haladtak fölfelé. Edgár sejtése szerint a torony csúcsához közelítettek. Egy kanyarulat után díszesen faragott vastag fa ajtó állta útjukat. Mira kopogott. Odabenn felrobbant valami, valaki dühösen felkiáltott. Mira ijedten kapta szája elé a kezét.

– Ki van ott? Megmondtam, hogy tilos zavarni! – mennydörögték az ajtó mögül.

– Én vagyok – a tündér hangja kissé remegett. – Nincs baj, ugye?

– Mira! – enyhült meg a szigorú ismeretlen. – Tudod, hogy dolgozom!

– Fontos dolog történt… – Csend. – Bejöhetek?

– Egy pillanat, nyitom.

Edgár és Mira várakoztak. Múltak a percek. Irtózatos csörömpölés zaja hallatszott, majd rázkódni kezdett a fal és a lépcső, talán az egész torony. Végre elült a robaj, és feltárult az ajtó. Egy terem nagyságú toronyszobába léptek. Körös-körül könyvekkel, üvegedényekkel, lombikokkal, ampullákkal megpakolt polcok, valamint ismeretlen rendeltetésű gépezetek sorakoztak. Középen vaslépcső vezetett a galériára, azon látcső a csillagok vizsgálatára, ugyanis a szoba fölött üvegkupola láttatta az eget.

– Mira, ne haragudj, amiért úgy rád förmedtem – Az állványok közül fekete ruhás alak sietett eléjük. – Majdnem sikerült a kísérlet.

– Jaj, ha tudtam volna!

– Semmi baj. A képletek lejegyzését már korábban abbahagytam, később úgysem rekonstruálhattam volna a folyamatot. De legalább bebizonyosodott, hogy van értelme a próbálkozásnak!

– Örülök.

A feketeruhás felfigyelt Edgárra. – Ki ez itt veled? Nálam dolgozik? Még sosem láttam. Vagy igen?

– Nem, még nem találkoztatok – mosolygott Mira.

– Csak nem most érkezett? – ráncolta gondterhelten a homlokát a másik.

– De! – kacagott a tündér, beljebb tessékelte Edgárt.

– El kell küldeni! Nincs több hely!

– Ő Edgár!

– Ismered ezt az embert? – A feketeruhás meglehetős féltékenységgel nézett a királyfira, Mira pedig neheztelőn rá. Erre gyorsan kutatni kezdett az emlékezetében. – Edgár… Edgár… Edgár! Ó, a herceg! Hát persze! Mira sokat mesélt rólad. Kerülj beljebb! Nem is, menjünk inkább egy kényelmesebb szobába.

Egymás mellett haladtak egy széles folyosón, mely hosszan nyújtózott előttük, mindkét oldalon legalább tizenöt kétszárnyú ajtóval. Lehetetlen, hogy még mindig a toronyban járjunk, töprengett Edgár.

Elegáns társalgóban foglaltak helyet. Az asztalon frissítők, gyümölcsök. A beszélgetés azonban akadozott. A feketeruhás elmélázva nézett ki az ablakon, Mira csak mosolygott Edgárra, aki nem igazán tudta, mi folyik körülötte.

– Igor, nem felejtetted el a ma esti bált, ugye? – fordult Mira a feketeruháshoz.

– Hogy mondod?

– Szakadj végre el a képleteidtől! – nevetett Mira. – Vendégünk van! És az estélyt se felejtsd el!

– Inkább dolgoznék… – dünnyögte Igor.

– Semmi szín alatt! Jót fog tenni neked egy kis kikapcsolódás. Vagy be akarsz csavarodni odafönn a toronyszobában? Hallottam a robbanást!

Igor nem szólt.

– Régebben az itteniek folyton panaszkodtak! – a tündér már Edgárhoz beszélt. – Ha nem sikerültek a kísérletei, mérgében kidobálta a lombikokat az ablakon, amik aztán felrobbantak a kertben. Egyszer majdnem megölte a kertészt! Úgyhogy bevezettük a négytől kilencig tartó kijárási tilalmat – kuncogott. Aztán morcosan Igorra nézett. – Ma tönkretetted a legszebb rózsát! Igazán vigyázhatnál a virágokra!

Igor hümmögött. Edgár nagyot nyelt.

– Ó, ilyen későre jár?! Mennem kell! Ti nyugodtan beszélgessetek! – Mira kiszaladt a szobából, Edgár megkövülten bámult utána.

– Én is ott voltam… a kertben… a robbanáskor… épp akkor érkeztem… – motyogta kisvártatva.

Igor meglepetten tekintett rá. – Nem tehetek róla, gyakran elfelejtem, hogy nem egyedül élek. Végül is a magány miatt költöztem ide. Hogy ne zavarjon senki. Ezért építettem a tornyot. De egyre többen jöttek. Kertészek, akik szívesen ápolják a kertet, szakácsok, akik szívesen főznek… Ma már annyian vannak, mint égen a csillag – lemondóan legyintett.

– Te építetted a tornyot? – húzta össze a szemét Edgár.

– Na jó, az túlzás, hogy építettem, inkább teremtettem, vagy idevarázsoltam, ha úgy tetszik.

– Hisz akkor te vagy az Északi Varázsló! – szólt Edgár egyre emelkedő hangerővel. – Miért titkoltad eddig? – Figyelmét elkerülte Igor kézmozdulata. Megpróbálta kirántani kardját, de az meg se mozdult, mintha csintalan gyerekek beleragasztották volna a hüvelybe.

– Mit gondoltál, ki vagyok? – kérdezte a varázsló.

– Mit tudom én! Hiszen Mira Igornak szólított! – még mindig a kardot rángatta.

– Mert az a nevem. Azt képzelted, Északi Varázslónak hívnak? Hagyd már azt a kardot. Nem tudsz megtámadni engem. Ígérem, neked sem esik bántódásod. Nem vagyok vérszomjas kedvemben.

Edgár rápillantott. Egy daliás fickót látott maga előtt, aki bármelyik királyi udvar lovagrendjének díszére válna, aki enyhe gúnnyal, mégis jóindulattal tekint rá, és aki nem más, mint a nagy Északi Varázsló. Ha akarná, valószínűleg könnyedén elpusztíthatná őt, Edgár herceget, az elefántcsont toronnyal, a sivataggal, és a hómezővel együtt. Visszaroskad a székbe. Fegyverrel támadni egy mágusra – már szégyellte bolondságát.

Igor ezentúl ügyet sem vetett rá, tenyerébe támasztotta állát, a szélben hajladozó fákat nézte a távolban, néha sóhajtott, vagy idegesen megrázta a fejét. Edgár önkéntelenül a karosszékébe lapult, mikor a varázsló felkiáltott: – Megtaláltam! – és kirohant a szobából.

Engem jól itt felejtettek, gondolta Edgár. Megpróbált türelmesen várakozni, de képtelen volt. Fel-alá járkált. Az a határozott érzése támadt, hogy itt rá semmi, de semmi szükség nincs. Szerette volna megkeresni Mirát, hogy beszéljenek, de nem merte elhagyni a biztonságos helyiséget, még itt is félve közelített a tárgyakhoz. Hallott elég elrettentő mesét a varázslók sajátos humoráról… Most, hogy találkozott Igorral, mindent készséggel el is hisz.

Sok idő múlva lassan nyílott az ajtó. Mira bűntudatos arca tűnt föl.

– Annyira sajnálom! Rengeteg dologgal kellett ma foglalkoznom, teljesen kiment a fejemből, hogy…

– Hogy itt vagyok – fejezte be helyette Edgár.

– Bocsáss meg – hajtotta le a fejét a tündér. – Annyira örülök, neked! Kérlek mondd, hogy nem haragszol!

Edgár megnyugtatta. Hogyan is haragudhatna valakire, akinek ilyen zöld szemei vannak.

– Jöjj, megmutatom a szobádat, lepihenhetsz az estély kezdetéig! – Mira újabb folyosókon, lépcsőkön vezette. Útközben megálltak, Mira megszólalt: – Ez Edgár herceg, a barátom és vendégem! Gondoskodjatok róla, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben! – Edgár feszengett, ő nem látott senkit. – Ne aggódj, – mosolygott Mira – néhány órán belül hozzászokik a szemed az itteni viszonyokhoz, akkor te is láthatod őket.

– Kiket?

– Mindenkit, aki itt él. És a kastélyt is.

– Kastélyt?

– Igen, ahol most járunk. Ez már nem a torony.

– Sejtettem.

– Nem csalódtam benned! A kastély kizárólag hajnalban látszik néhány percre, mikor bizonyos szögben vetül rá a fény. Igor nem akarta tönkretenni a tájat. Kezdetben csak a torony létezett, de egyre többen akartak nála maradni, ezért kénytelen volt újabb épületrészeket telepíteni. És (Igort kivéve) aki sokáig itt él, szintén láthatatlanná válik a máshonnan érkezők előtt. – Betessékelte a herceget egy vendégszobába. – Érted fogok küldeni valakit, és együtt megyünk le a bálterembe.

Edgárt várakozás közben elnyomta az álom. Vízcsobogásra ébredt. Néhány pillanatig nem tudta, hol van. Észbe kapott: hisz megtalálta Mirát! Mintha keserű mellékzöngéje lett volna a szavaknak… Elhessegette a borús gondolatokat. Megkereste a helyiséget, ahonnan a csobogás hallatszott. Fürdőszoba volt. Odakészítve egy váltás ruha, amit a frissítő fürdő után fel is öltött. Az erkélyről nézte a kertet. Határozottan úgy érezte, más színben látja a világot. Nyílt az ajtó. Egy lány jött be tálcával. – Mira, a tündér vacsorát küldött neked. – mosolygott. – Hamarosan hozzá vezetlek.

Ahogy Mira ígérte, végre feltárult Edgár előtt ez a titokzatos kis magán világ. A lányt követve furcsa teremtményeket látott, akik csoportokba verődve beszélgettek, nevetgéltek, vagy komoly képpel siettek dolguk után.

Mira lakosztálya egy másik szárnyban volt, nyugalmas, csendes részen. Edgár az ajtó előtt várakozott. Töprengett a sok idegen szerzeten, kik lehetnek? Egy biztos: nem emberek. Ha abból indul ki, hogy Mira tündér, Igor pedig az Északi Varázsló… Eddig jutott. Mira lebbent elé sárga estélyi ruhájában.

– Hűha! – nyögte Edgár.

– Mehetünk? – kacagott a tündér. – Megkezdődött a bál!

– Álarcosbál lesz?

– Miből gondolod?

– Nem is tudom… – visszakozott Edgár.

– Előlem nem rejthetsz el semmit! – fenyegette mosolyogva a tündér. – A legjobb varázslóiskolába jártam, perfekt gondolatolvasó vagyok! Ne akard, hogy alkalmazzam rajtad a tudományomat!

– Kicsit talán már késő, de azon tűnődöm, mibe keveredtem. Néha az is megfordul a fejemben, hogy álmodom az egészet, te igazából nem létezel, és ezek a bizarr lények sem…

– Nem bizarr itt senki, csak még nem szoktál hozzá a látványukhoz. Ők az északi területek halhatatlanjai legalábbis azok, akiket Igor személyesen ismer.

– Vannak itt emberek is?

– Nincsenek.

– Akkor én mit keresek köztetek? – komorodott el Edgár.

– Igor eredetileg az én szórakoztatásomra szervezte, de az események kedvező alakulása folytán a mai estély a te tiszteletedre szól. Te vagy a díszvendég! De miért lettél szomorú?

– Csak eszembe jutott valami. Nem fontos. – Egy tündér úgysem értheti, hogy egy ember miért szomorú a halhatatlanok között.

– Később visszatérünk rá, most érezzük jól magunkat! Egyébként az est végére meglepetést tartogatok számodra!

Széles lépcsősor tetején álltak, mely impozáns méretű bálterembe vezetett. Mira és Edgár elindultak lefelé. Minden szem rájuk szegeződött – némelyik teremtménynek csupán egy szeme volt, másoknak kettő, három, négy, sőt több… Taps és éljenzés zúgott föl. Mira sugárzott a boldogságtól, ő is tapsolt Edgárnak. A herceg kínosan mosolygott. Ő nem érdemelte ki az ilyen fogadtatást, kellemetlen lesz, ha kiderül, nem is az, akinek hiszik.

Mira csendre intette a vendégeket.

– Barátaim! Megfeledkeztünk arról, hogy Edgár nincs tisztában az okkal, ami arra késztet bennünket, hogy tiszteletünket és szeretetünket imigyen nyilvánítsuk ki…

– Majd megtudja! – kiáltott valaki, mire harsány nevetés volt a válasz.

– Éljen a jövő! – rikkantotta más.

– A jövő! A jövő! A jövő! – skandálták a jelenlévők.

A kedélyek lassan lecsillapodtak. Edgár és Mira elvegyült a tömegben. A herceg igyekezett minimális feltűnést kelteni, de így is bőven kijutott a vállveregetésből, kézszorításból, ölelésből.

Zene csendült fel. A zenészek bőre sárga, piros, zöld, illetve kék színű volt, magasságuk az aprótól az óriásig terjedt, a billentyűsnek legalább tíz ujj volt mindkét kezén. Gyors ütemű játékuk táncra csábította a bálozókat.

handa-banda
Handa-banda (csökkenő sorrendben):
1. Méla Béla, az óriás: billentyűk;
2. Sokkarú Lábatlan, a szárazföldi polip: ütős- és rázós hangszerek;
3. Vörös Paca, a díva: ének;
4. Rokk Ervin, a manó: gitár

Edgár herceget azonban igazándiból más izgatta. Míg Mira néhány vendéggel csevegett, egyre törte a fejét. Végül nem bírta tovább, félrevonta a tündért. – Ha jól értelmezem az előbbi jelenetet…

– Jól értelmezed! – vágott a szavába nevetve Mira.

– Te ismered a jövőt? Az én jövőmet? – Edgár szeme mohón csillogott.

– Ühüm. A múlt héten volt róla egy gyönyörű látomásom.

– Mondd el!

Mira a fejét rázta: – Azt nem lehet.

– Kérlek!

– Mira bíztatón nézett rá, Edgár megértette, és kérdezett. – Király leszek?

Bólintás.

– Jó király?

Bólintás és mosoly.

– És boldog?

– Elég! – nevetett Mira. – Nem lenne hasznos, ha többet tudnál! Nézd, ott van Igor! Menjünk oda hozzá!

Az Északi Varázslónak egy szellem éppen arról panaszkodott, hogy a bőre még szellem viszonylatban is túlságosan halvány, és hiába próbálkozik mindenfélével, egy árnyalattal sem sikerül sötétítenie. Igor segélykérőn pillantott Mirára.

– Igor, micsoda dolog ez? Nem is foglalkozol a díszvendéggel! – lépett közbe a tündér.

Miközben a szellem új beszélgetőpartner után nézett, és Igor fellélegzett, Mira folytatta.

– Képzeld, mi történt! Rendes esti körrepülésemet végeztem éppen… Edgár, te nem tudhatod, de minden nap körberepülöm a birtokot, hogy lássam, minden rendben van-e. Ma is így tettem. Minden szép és jó. Mígnem találkoztam a fákkal. Gyanúsak voltak. Közelebb hívtam őket, érthető okokból nem akartam berepülni az esős övezetbe. Nem mozdultak. Kérdem, mi bajuk? Nem válaszoltak. Néztem, néztem őket, addig néztem, míg végül felfedeztem a hibát: összegubancolódtak az ágaik, mint a száz éve fésületlen haj! Moccanni sem bírtak! Csak egy erős bontóvarázslattal szabadíthattam meg őket! Szegény, drága, jó bükkbarátaim! Majd meghasadt a szívem, mikor hallanom kellett tisztességben megöregedett tagjaik recsegését, ropogását! Mondd, ki lehetett az a garázda, szadista vandál, aki képes volt ezt tenni velük?!

– Őket kérdezd - vonta meg a vállát a varázsló.

– Kérdeztem, de nem hajlandók elárulni!

– Ez esetben ne is firtassuk. Hiúak és szenilisek, mindennek tetejébe harciasak és buták, de az ellenkezőjét képzelik magukról. Megérdemelték, amit kaptak.

– Hogy mondhatsz ilyet?

– Ez az igazság. Biztosan kikezdtek valakivel, és szégyellik a vereséget, ezért nem árulják el, ki járt túl az eszükön. Egyébként minden elismerésem azé a személyé. Remélem a fáid ezentúl visszafogják magukat, különben el fogom távolítani őket a környékről. Mielőtt kárt tennének valakiben.

– Te sosem szeretted őket! Ha rajtad múlik, hagyod, hogy a Rombuszerdei Boszorkány felaprítsa őket tüzelőnek, csak mert nem volt elégedett a fa-animáló projektje eredményével, és nem találta őket szimpatikusnak! Olyan régen aggasztott a sorsuk, annyira megörültem, hogy végre menedéket lelhetnek itt. Azt hittem segíteni akarsz nekik.

– Segítettem. Annak ellenére, hogy amikor először találkoztam velük, rögtön tudtam, képtelenek lesznek beilleszkedni. Ha nem lennél totálisan elfogult velük, mert a te erdődből származnak, te is látnád, milyenek valójában.

– Éppen hogy nem vagyok elfogult!

– Ó, dehogynem!

– Kikérem magamnak!

– Akkor erről ennyit. Egyébként azt rebesgetik, a Rombuszerdei Boszorkány újabban kavicsokat próbál animálni. Előre szólok, hogy nem fogok öntudatra ébredt kavicsokat befogadni ide. – A varázsló a maga részéről lezártnak tekintette a vitát. Szeretett volna témát váltani, megkérdezte Edgárt, valójában mi jövetelének célja, egyszerű baráti látogatás, esetleg valami más.

– Azért jött, hogy hazavigyen! – válaszolt helyette hevesen a tündér.

– El akarsz menni? – a varázsló átható tekintettel nézett rá.

– Igen. Lehet. Még meggondolom… Na jó, nem… De néha úgy felbosszantasz!

– Hát akkor?

– Edgár előbb indult, mint ahogy a hangüzenet megérkezett…

Igor mondani akart valamit, de közéjük furakodott egy kicsi, kerekhasú, rikító kék ruhát és cilindert viselő figura.

– Igor, azonnal gyere velem! Képzeld, iszonyatos vitába bonyolódtam azzal az ostoba Lufilénnyel a Bölcsek, Eszesek és Intelligensek Kövének mechanizmusát illetően! – affektálta. – Te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem! Azt mondta, ha nem neki van igaza, ott helyben szétpukkan! Kövess! – maga után ráncigálta a varázslót.

Edgár épp kortyolt volna a zöld színű, gyöngyöző, s minden bizonnyal bódító italból, amelyet nem szolgált fel senki, mégis időről időre a vendégek kezében termett, mikor a cilinderes felrikoltott valahol a tömegben: – Na ugye, hogy tévedtél! – A zene elhallgatott, pisszenés se hallatszott, csak valami egyre erősödő süvítés. A tömegből kivágódott egy kézzel, lábbal bíró, gömb alakú halhatatlan, őrült sebességgel repesztett a plafon felé. Jó magasan a vendégsereg fölött szétpukkant. Darabjai lassan szállingóztak a levegőben… A részek azonban hamarosan újrarendeződtek, és Lufilény széles vigyorral a képén huppant a padlóra.

– Hogy volt, Lufilény! Hogy volt, Lufilény! – tapsolt az elragadtatott sokaság.

Lufilény meghajolt. – Következő pukkanásomat kiváló házigazdánknak ajánlom! – kiáltotta, mielőtt megismételte a mutatványt. A nézők őrjöngtek.

– Igor, mutass te is valamit! – ordított egy italtól rekedt hang.

– Ne kéresd magad, öregfiú! – süvöltötte más.

Igor kelletlenül biccentett. – Na, jó. Erre a varázslatra véletlenül akadtam rá. – És a terembe varázsolta a tengert. Egy korallszirt körül színes halrajok úszkáltak. A halhatatlanok visszafojtott lélegzettel bámultak. Egy csáp nyúlt fel, hogy végigsimítson egy teknősbékán.

– Tilos hozzáérni! – figyelmeztette Igor. – Széttörik a varázslat.

Valaki felvisított: – Cápa! – A ragadozó alattomosan közelített, hogy a gyanútlan halakra vetesse magát. – Te nyavalyás! – felkiáltással egy pohár repült a vízalatti vadász felé, s alaposan el is találta – a varázslatot. Szikrázó-csillámló darabokra mállott, mielőtt felszívódott a levegőbe.

– Ki volt ez az agyalágyult? – tudakolta egy kevéssé barátságos hang.

A pohárdobáló nem jelentkezett, ellenben a kis közjáték jelezte, hogy a vígság tetőfokára hágott.

Edgárban egyre inkább megszilárdult az a meggyőződés, hogy nagyjából minden igaz, ami odakint a világban terjed Igorról, azaz az Északi Varázslóról, ő egy igazán jelentős személyiség.

– Varázserő vonatkozásában valóban rendkívüli tekintély. Rég kivívta a nagyrabecsülést. A Bölcsek, Eszesek és Intelligensek Kövét is ő állította elő, aztán rábízta Krinolinra (a kék cilinderes), hogy ő továbbra is a kísérleteire koncentrálhasson. Igor valójában egy különc – vélekedett Mira.

– Te is nagyra becsülöd?

– Természetesen.

– És még?

–?

– Csak nagyra becsülöd?

– Nem csak…

– Értem… Mira, én holnap hazamegyek.

– Máris? Miért?

– Azt hittem, bajban vagy… de nincs szükséged rám, ugye?

– Persze, hogy szükségem van rád, a barátom vagy!

– Akkor is a barátod maradok, ha nem leszek itt.

– Nem tarthatlak vissza, de szeretném, ha maradnál.

– Juhíjjj! – sivított egy alak. A többiek teret engedtek a piros-fekete ruhás egyénnek, akinek homlokán két szarv ékeskedett, bőre sötét volt, szeme tüzes. Fergeteges tánclépéseket produkált, a közönség ütemesen tapsolt. Pörgött, forgott, asztalra hágott, patái szikrát vetettek a parketten. Mira elé perdült, magával ragadta, s olyan táncprodukciót improvizáltak, hogy az valami csuda.

tánc

A szarvas-patás halhatatlan a szám végeztével visszapiruettezett a tündérrel Edgárhoz. Miközben perzselő pillantását Mira szemébe fúrta, és csókot lehelt tündéri kacsójára, ezt mondta: – Mostantól te vagy a kedvenc partnerem… – s elszteppelt.

Mira megbabonázva bámult utána. – Hát nem édes?

– Ez kicsoda? – nyögte leesett állal Edgár.

– A Parkett Ördöge!

Hajnal felé a zene elhallgatott. Mira a zenészek emelvényére lépett.

– Barátaim! Figyelmet kérek! Fontos bejelentést szeretnék tenni! Edgár? – hívta maga mellé a királyfit. Ünnepélyes hangon folytatta: – Ezennel tiszteletbeli halhatatlanként magunk közé fogadunk téged, Edgár herceg! Kijelentem és ígérem, hogy addig maradsz az élők sorában, míg úgy nem érzed, teljesítetted küldetésedet embertársaid között!

Tomboló éljenzés zúgott fel, kitörő örömmel üdvözölték az újdonsült tiszteletbeli halhatatlant. Edgár szeretett volna legalább néhány esetlen köszönő szót mondani, de nem jött ki hang a torkán. Csak szemei beszéltek.

Igor és Edgár csendben baktattak egymás mellett. Mira a vendégeket búcsúztatta.

– Egy kérdés fúrja az oldalamat, Igor. Válaszolnál?

– Ki vele! Nehogy egészségügyi problémáid legyenek miattam.

– Miért kellett őt elrabolnod?

– Ha csak pár száz évet töltenél az én bőrömben, az én hírnevemmel, megértenéd.

– A tündérek varázserejét akartad?

– Dehogy! Bőven elég nekem a sajátom. Honnan veszed ezt?

– Uwo úgy tudta.

– Nehogy azt hidd! Pontosan átlátta ő a helyzetet. Beadott neked valami kitalált történetet, mert azt akarta, hogy mindenképpen gyere el ide. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy neki volt legelőször látomása rólad. Sőt, a hozzá hasonló nagy öregeknek gyakran látomásra sincs szükségük, egyszerűen érzékelik a jövőt. Egyébként nem szeretem, ha rablásnak titulálják ezt az ügyet. Fogalmazzunk inkább úgy, nem adtam Mirának esélyt, hogy ne fogadja el a meghívásomat. De bármikor szabadon távozhat.

– Világos.

– Hallom, indulni készülsz?

– Így van.

– Mira szomorú lesz.

Hosszú csend után Edgár kifakadt. – Miért vagyok én ilyen szerencsétlen?! Megtettem ezt a hosszú utat fölöslegesen!

– Fölöslegesen?

– Úgy értem… szóval… sosem leszek olyan helyzetben, hogy meghálálhatnám nektek… Mirának… az ajándékot, melynek jelentőségét még fel sem fogtam…

– Mira nagyon kedvel téged. Ő terjesztett fel a tiszteletbeli halhatatlan címre, ami ellen senkinek nem volt kifogása, szinte azonnal összegyűlt a szükséges nyolcvannyolc támogató aláírás. Egyre sokasodnak a veled kapcsolatos látomások, amelyek azt támasztják alá, hogy rendkívül fontos személy leszel az emberek és a halhatatlanok közös történelmében. Biztos vagyok benne, hogy Mira nem vár hálát tőled azért, amit tett.

– Tudom. Csak hát, én úgy terveztem, hogy kiszabadítom, aztán feleségül veszem! A házasságot már akkor elhatároztam, mikor először találkoztunk!

– Mira tudott erről?

– Nem. Miért? Kellett volna?

– Talán nem ártott volna megemlíteni neki.

– Lehetséges. De most már mindegy, nem engem szeret.

– Hallgass ide, meglehet, jobb is így! Gondolj bele! Mit szólnának az alattvalóid, ha egy tündért ültetnél birodalmad trónjára.

– Mi kifogásuk lehetne?

– Összesúgnának a hátad mögött: a királynénak szárnya van, a királynak meg nincs…

Edgár rábámult. Ó, te jó ég! Ezt elképzelni is borzalom! És ő erre eddig nem is gondolt! Ha így nézi, valójában szerencsésen alakultak a dolgok! – Amint kipihentem magam, indulok!

– Beszédes Fekete majd hazavisz.

– Ő meg ki?

– A lovam. Ha nagyon gyorsan fut, ködgomoly támad utána, de ettől nem kell megijedni.

– Nahát! Nem fogok. Köszönöm!

Edgárt sokáig elkerülte az álom. Zsongtak agyában a rendkívüli nap eseményei. Mikor lehunyta a szemét, feltűnt előtte Ava hercegnő arca. Maga a nyugalom… Mosolyogva aludt el.

A nap besütött az ablakon mikor felébredt. Kiugrott az ágyból. Fáradtságnak nyoma sem volt. Az Északi Varázslóval már nem találkozott, ő már toronyszobájába zárkózott. Mira kísérte az istállóhoz, ahonnan elővezették Beszédes Feketét. Edgár meglepetten hőkölt hátra, mikor hangos “jó reggelt”–tel köszöntötte, bemutatkozott, és elmondta, hogy ő egy repülő ló.

Edgár érzékeny búcsút vett Mirától, majd nyeregbe szállt. Beszédes Fekete hátra kiáltott: – Tündérkisasszony, hamarosan visszatérek! Kérlek, intézkedj, hogy készítsék elő a déli abrakomat! – Levegőbe emelkedett. – A hölgy imád engem – büszkélkedett –, minden reggel hoz nekem egy almát, este egy kockacukrot. A kockacukornak gazdám nem örül, mert szerinte ha meghízok, nem fogok tudni repülni. – Aztán belevágott, és töviről-hegyire elmesélte élete történetét születése pillanatától (bár néha úgy rémlett, mintha az előttről is lennének emlékei) a mai reggelig, amikor szörnyű fejfájással ébredt, mert egész éjszaka alig aludt a kastélyból hallatszó dínomdánom miatt. Meg fogja mondani a gazdájának, ha máskor is tervez hasonló mulatozásokat, alkalmazzon zajvédő varázslatot az istálló köré. Vagy hívja meg őt is.

búcsú

*

A legendás Hosszúéltű Edgár király tizenhét és fél emberöltőn át uralkodott. Elévülhetetlen érdemeket szerzett az emberek és a halhatatlanok közti megbékélési folyamatban. Huszadik felesége halála után, feladva tiszteletbeli halhatatlan státuszát, önként tért meg ősei közé.

Maja

Ász Ezervár birodalom egy eldugott falujának juhásza volt. Árvaként nőtt fel, zsenge korától így kereste kenyerét. Pedig többet várt az élettől, nagyratörő tervei voltak. Ereje sem volt csekély, ügyes ezermester-keze, és borotvaéles esze azonban messze kiemelte az átlagból. Messze földön ő volt a legrátermettebb fickó.

A falubeliek sok-sok generáció óta éltek mellette, mindig gyanakvással figyelték a Rombuszerdőt. Ha valami furcsát láttak, vagy hallottak (ami gyakran megesett), megrázták a fejüket, fancsali képet vágtak, és tovább mentek. Úgy tartották, akit megdelejez az erdő, végleg elvész az emberi társadalom számára. Ász is így nevelkedett. Távol tartotta magát az erdőtől, úgy érezte, nincs ott semmi dolga, ő kifejezetten az emberi társadalomban képzelte el jövőjét. Egészen addig, amíg meglátta az elcsatangolt bárányt eltűnni a fák között. A gyapjas kis szökevény célirányosan kocogott, mintha vonzotta volna valami, szinte vezette Ászt valahová. És amikor odaértek, Ász rögtön tudta, hogy élete végleg megváltozott. Amint lábát a rétre tette, felhagyott a tervezgetéssel. Az első benyomás örökre megmaradt: mindig ide tartott, s végre megérkezett. Éjjel arról álmodott, milyen boldogító lesz a következő nap a réten. A kalandos kedvű kis bárány a kedvence lett, piros masnit kötött a nyakába, és elnevezte Agátnak.

Ász három héten keresztül minden nap elzarándokolt a rétre, vitte magával az állatokat, akik először nem értették, mit akar, ám néhány lépés után az erdőben megérezték a vonzást, és izgatottan vonultak Agát után. Még Hamis, a kutya is, aki fajtársaival ellentétben nem volt az ember legjobb barátja, mindenkire vicsorgott és morgott, megharapta a felé nyújtott kezet, Ászt csak azért viselte el, mert tőle kapott enni, a munkáját viszont remekül végezte, ügyesen terelte és védte a bárányokat.

A rét lett Ász féltve őrzött titka. Szinte szertartást alakított ki, mindig ugyanazt tette, ugyanazok a gondolatok suhantak át elméjén. Az árnyékba heveredett, nézte az eget a fölé hajló fa lombján keresztül. Itt minden más. Mint egy megjavított világ. Sehol nem látni olyan zöldet, mint ezek a fák, bokrok, füvek. Az itteni nyár melengetőbb, ragyogóbb… És a hangok, ó, a hangok lenyűgözőek! A madárdal, a szél… szálldosó… bódító… Mit számít itt a hiú becsvágy, hogy szeretett volna eljutni távoli tájakra, nagy tetteket véghezvinni… Bőségesen elegendő a tudat, hogy holnap is itt lehet, ezért nem nagy ár feladni céljait.

Mikor már nem bírta tovább, tarisznyájába nyúlt nádsípjáért. A várakozás pillanatait újra és újra csodálatos volt átélnie, míg felcsendült a várva várt énekszó. Először halkan, majd bátrabban. Ász végül már csak kísérő, de nem bánta. A dallam röpködött, hullámzott körötte… Az énekest sosem láthatta, bár ott volt mellette, érezte. Így zenélt együtt a láthatatlannal. Nem szimpla zene volt ez, hanem zeneművészet.

Csakhogy egy nap hiába várt…

Maja nimfa a Dinamikus, Artisztikus, Poétikus, Higiénikus, Nosztalgikus, Éterikus Fejlesztő Centrumban dalszerző/énekes szakon végzett. Azóta hárommal gyarapította a nimfák dalkészletét, mindegyik azonnal sláger lett. Maja fejében állandóan dallamok, rímek, ritmusok zsongtak. Zenén keresztül tudta legjobban kifejezni, megérteni, megértetni önmagát. Jobban szeretett énekelni, mint beszélni.

Nimfának születni kell, ezt nem lehet csak úgy hivatásnak választani. Ők viszont választhatnak maguknak más foglalkozást, ha arra van hajlamuk, bár ez alig több elméleti lehetőségnél, ilyesmi nagyon ritkán fordul elő (ha mégis, akkor nagy port kavar az eset). A nimfáknak nem oktatásra, hanem fejlesztésre van szükségük. Maja azt tervezte, visszatér a D.A.P.H.N.É. Fejlesztő Centrumba, és végigcsinálja a tánc- és mozdulatművészet/tánctanár, valamint az esztétika tagozatokat is. Ő elsősorban mindig dalszerző/énekes lesz, de a nimfa lét két másik megközelítési irányzata szintén nagyon érdekelte.

A rét volt a kedvenc költőhelye, ott jutottak eszébe a legkiválóbb dalszövegek. Amikor meglátta a kis bárányt, még mosolygott, de amikor a juhász is felbukkant mögötte, felháborodott. Az emberek már mindenhova befurakodnak?! Most kereshet magának másik kötőhelyet?!

Mindig láthatatlanná válva költött, amióta észrevette, hogy ebben az állapotban jobban serkennek a gondolatai, a kis bárány mégis egyenesen odafutott hozzá, bolondosan ugrált körülötte. Az állatok szerettek a közelében lenni. A juhász leült egy fa alá, és semmi jelét nem adta, hogy egyhamar távozni akarna. Maja igyekezett nem tudomást venni róla. Ez azonban nem volt könnyű, mert költés közben gyakran dúdolgatott, próbálgatta a szöveget, ami elárulta volna jelenlétét. Szeme sarkából látta, hogy a juhász nádsípot vesz elő… és pár másodperc múlva már nem találta utálatosnak a jelenlétét. Ellenkezőleg.

Ász azt hitte, káprázik a füle, mikor meghallotta az énekszót, ám amikor abbahagyta a sípolást, az ének tovább folytatódott, bátorítóan, hogy kapcsolódjon vissza az előadásba. Így már világos, gondolta, nem a rét annyira különleges, hanem a rajta tartózkodó láthatatlan énekes kisugárzása vonzotta oda a kis bárányt, és vele őt. A dal befejeztével megpróbált szólni hozzá, de csak azt érte el, hogy a láthatatlan énekes elnémult, és a varázs megszűnt. A kis bárány dühösen nézett rá, amiért tönkretette az egészet. Ász is dühös volt magára.

Másnap csodában reménykedve tért vissza, és a csoda megtörtént, a láthatatlan énekes újra ott volt. Ász nem kockáztatott többet, nem próbált beszélgetést kezdeményezni, úgyis fölösleges lett volna. A zenén keresztül tökéletesen megértették egymást. Hamis kutya, Agát és a többi bárány áhítatosan gyűlt köréjük.

Az utolsó reggelen Maja alighogy elindult otthonról, az első kanyarban Naspolya, a Rombuszerdei Boszorkány jött sietve szembe vele.

– Maja, épp téged kereslek! – kiáltott feldúltan. – Megkérhetlek, hogy énekeld el ennek a kavicsnak a második slágeredet? Amióta az animáló folyamat részeként tudatossá és felidézhetővé váltak az emlékei egyfolytában sír az óceán után, ahol formálódott, és ahonnan elsodródott évezredekkel ezelőtt. Hiába győzködöm, hogy nálam jó dolga lesz, csak akkor nyugszik meg egy kicsit, amikor a második slágeredet hallja. Azt is szereti, ha én éneklem, de a te előadásodban van rá igazán nagy hatással. Ma különösen nyűgös szegénykém… Megtennéd? – Egy kis szürke kavicsot nyújtott felé a tenyerén.

– Én nem hallok semmit – mosolygott Maja kényszeredetten. Azt feltételezte, hogy Naspolya tréfál vele, vagy megint rájött a bolondóra, esetleg mindkettő. Kedvelte Naspolyát, dinka, de jó boszorkány, a tőle kapott teakeveréktől Maja hangja árnyalatokkal tisztább lett, és ezért nem lehet elég hálás. Ettől függetlenül Naspolya néha nagyon fárasztó tudott lenni.

– Maja, mi van veled? A kavicsoknak nincs szája, vagy hangszálai, ennek sincs, nem képes úgy hangot kiadni, mint te vagy én. Az hittem egyértelmű, hogy az empatikus belső füledet kell hegyezni.

Maja sóhajtott. Arra a következtetésre jutott, úgy szabadulhat meg leggyorsabban Naspolyától, ha megteszi, amit kér. Elvette a kavicsot, és ekkor már ő is hallotta a szívszaggató zokogást. – Ez borzalmas!

– Ugye?

– A második slágerem tényleg segít?

– Próbáld csak ki!

Maja köhintett, és belekezdett:

Egy cseresznyevirágos álmodás
Lepett meg csillagfényes éjszakán,
Szállingózó szirmok szép szőnyegén
Önfeledten lépdeltem végig én.
Kivételesen a felébredés
Ebből az álomból nem büntetés,
Mert hiszen, rendre valóra válik:
A cseresznye újra kivirágzik
Minden esztendő fénylő tavaszán.
Bár a varázs majd gyorsan tovaszáll,
Míg tart, ámulva csodájára jár
Többek közt hangya, nimfa, méh, madár:
Kikelet mesébe illő éke,
Háttere a végtelen ég kéke.
Máskor szerény, ilyenkor hódító,
Ezidőtájt hattyúhoz hasonló:
Oly fenséges, törékeny és kecses,
Látványával betelni nem lehet.
Pompás a gyökere, törzse, ága,
Makulátlan hófehér virága:
Számtalan apró ötszirmú tökély,
Rózsaszín pírral hintve belsején,
Mézédes gyümölcs pazar elődje,
Érik langymelegben vérvörösre.
Tobzódó csoda, tavasz hírnöke,
Szívvidító álmok ihletője.

A dal végére a kavics zokogása halk nyöszörgéssé csendesült.

– Hálás köszönetem! Egy cseresznyefa alól vettem fel, szerintem ez a dal arra a helyre emlékezeti. Úgy látszik, mindenhol jobban szeretett lenni, mint nálam – mondta Naspolya könnybe lábadt szemmel. A kavicsot vigasztalóan cirógatva távozott, miközben így beszélt hozzá: – Bevallom, kavicska, vegyes érzéseim vannak az animálással kapcsolatban. Minden sikerült, amit elterveztem, az eredményekkel mégsem lehetek elégedett. Először elviselhetetlen természetű fákat szabadítottam a világra, most meg boldogtalanságra ébresztettelek téged. Talán ideje berekesztenem a projektet, akármilyen izgalmas volt. Lehet, hogy a harmadik fejezetbe már bele se kezdek. Nem természet alkotta tárgyakra akartam áttérni, mondjuk egy csizmára… vagy egy függönyre… Na, majd meglátjuk! Egyébként éppen most támadt egy kiváló ötletem, azt hiszem, visszautasíthatatlan ajánlatot tudok tenni neked. Mi lenne, ha megpróbálnál kitartani még egy hétig? Ha az alatt sem sikerül elfogadnod, hogy az én kavicsom legyél, ígérem, visszaviszlek az óceánba. Megegyeztünk? Szeretnéd újra hallani a dalt? Ha van kedved, énekeld velem!

Maja hosszan nézett a furcsa páros után, míg végre felocsúdott, és megrázta a fejét. Késésben volt, hát futásnak eredt. Még félúton sem járt, mikor apja, Tengerszem, a Rombuszerdő szelleme suhant a feje fölé halhatatlan körökben is luxus járműnek számító, porcelánból készült, virágmotívumokkal díszített repülő csészealján. – Szállj fel, leányom! – szólt erélyesen. Az utóbbi időben erdő szerte arról pusmogtak, hogy a halhatatlanok és az emberek hamarosan ismét szorosabbra fűzik kapcsolatukat, és jelentőségteljesen biccentettek a rét felé. Na, a kapcsolatok szorosabbra fűzése ellen nincs kifogása, de nem Maja révén! Hogyisne! Egyszer s mindenkorra véget fog vetni a naphosszat tartó danászásoknak! Nem engedi, hogy a lánya kitegye magát egy ilyen viszonnyal járó megpróbáltatásoknak! Majd ő kiveri Maja fejéből ezt a romantikus bolondságot, ha mégoly érzelmesen szólaltatja is meg ez az ember a hangszerét! – Szállj fel! – ismételte ingerülten.

– Miért, hová megyünk?

– Kísér-tetőre. Látod, elhoztam a kedvenc ülőpárnáidat. Folyton emlegeted, mennyire szeretnél találkozni szellemági családtagjaiddal, hát most elviszlek hozzájuk.

– Ilyen hirtelen?!

– Talán más elfoglaltságod van?

Maja lesütötte a szemét, és nemet intett. Sejtette, hogy apja haragszik a juhász miatt, de ezt eddig csak néhány szemvillanás jelezte. Elméletileg az erdőlakóknak tilos emberekkel beszélgetni, de ennek az ósdi szabálynak a gyakorlatban nincs semmi értelme, már szabad barátkozni velük. Sőt, manapság kifejezetten progresszív gondolkodásúnak számít az a halhatatlan, ami egyenlőként kezeli az embereket. Különben is, ő szigorúan véve sem szegte meg a szabályt, mikor a juhász szólni próbált hozzá, azonnal elrebbent. Az együtt éneklést-zenélést nem tiltja semmi, ugyebár. Ő igazán nem tehet róla, hogy a juhásznak van füle és sípja. Érveivel mégsem mert előhozakodni, kénytelen-kelletlen feltelepedett a repülő csészealjra. Nem akarta, hogy a juhász bajba kerüljön miatta.

– Jó kislány. Most már nincs más teendőd, mint élvezni a sebességet, a légáramlást meg a körpanorámát. Mi másra vágyhatna még egy útra kelő halhatatlan?! – Tengerszem maga köré kanyarította levélzetmintás köpönyegét, hogy útközben ne lobogtassa túlságosan a szél.

A Rombuszerdőt olyan szögben hagyták el, hogy Maja egy utolsó pillantást sem vethetett a rétre.

Tengerszem nem járt látogatóba, vagy nyaralni Kísér-tetőre, magánélete gyakorlatilag nem volt, munkáján kívül csak lányával törődött. Út közben egyre több emlék tört elő belőle, nevetve mesélte gyermekkori kalandjait, de Maja csak erőltetetten mosolygott.

Kísér-tető hófedte hegycsúcsokkal körülvett tágas fennsík volt, közepén tengerszem csillogott – erről kapta Maja apja a nevét, mivel szeme éppen olyan színű volt, mint a víz. Nyár lévén Kísér-tető dugig volt szabadságos szellemekkel. Az év más szakában kizárólag a település saját szelleme Sasszem (Tengerszem bátyja), a kiképzés alatt álló szellemek, akiknek még nem jelölték ki a szolgálati helyét, Fehértalp (Tengerszem sógornője, és a bentlakásos rendszerben működő Szellemnevelde tanára), valamint a részidőben dolgozó, ingázva munkába járók tartózkodtak Kísér-tetőn – illetve azok a fiatal családok, akik ragaszkodtak hozzá, hogy ebben a tradicionális környezetben neveljék fel gyerekeiket. Az utóbbi csoportba tartozók esetén a szellem szülőknek fel kell függeszteniük hivatalos tevékenységüket, és kötelesek helyettesítőt igényelni maguk helyett mindaddig, amíg készen nem állnak visszatérni szolgálati helyükre. Egy-egy ilyen alkalom remek lehetőséget kínál a kezdő szellemek számára, hogy némi gyakorlatot szerezzenek, mielőtt delegálják őket végleges posztjukra.

A szellemek gyakran kötnek vegyes házasságot, de ilyenkor sem okoz gondot annak eldöntése, a gyerekük inkább szellem, vagy inkább egyéb. Aki szellem vért örökölt, az, amint betölti ötödik életévét, a tanév első napján automatikusan Kísér-tetőn terem, hogy megkezdje felkészülését a csodálatos hivatásra, amelyre rendeltetett. A legendás hírű Szellemnevelde oktatási módszerét, vagy legalábbis annak bizonyos elemeit számos más tanintézmény átvette, például varázsló- vagy boszorkányképzők, sőt néhány újdonságokra nyitott ember iskola is. Alapjában véve minden szellem mentálisan stabil, jól tűri a krízishelyzeteket, kiegyensúlyozott, és öntudatos, mert a Szellemneveldében a személyiség kibontakoztatására, és megszilárdítására helyeződik a hangsúly. A Szellemneveldében töltött idő soha senkinek nem volt tehertétel, vagy kellemetlenség, hanem örökre szóló, meghatározó élmény. Ezért térnek vissza a szellemek olyan szívesen Kísér-tetőre, második otthonukba.

A hazalátogatók a tó körüli hegyes tetejű, színes faházacskákban töltik vakációjukat. Esznek, isznak, nevetnek, átkiabálnak egymásnak a szomszédos portákra, éjszakánként nézik a csillagos eget, vagy kis csoportokba verődve beszélgetnek valamelyikük verandáján. A település szabadtéri színpadán nyaranta egymást érik a felolvasások, a műkedvelő csoportok fellépései. Maja előadói estjére is itt került sor.

Tengerszem leányát rendkívül szívélyesen fogadták Kísér-tetőn, könnyűszerrel megnyerte a szellemek rokonszenvét, egészen odavoltak érte. Pedig hajdanában azt rebesgették, Maja anyja azért "fogta meg" magának Tengerszemet, hogy felvághasson a többi nimfa előtt azzal, hogy az ő férje az erdő szelleme… De ha Maja és az anyja kicsit is hasonlítottak egymásra, akkor inkább Tengerszem lehetett hálás, amiért egy ilyen elragadó személy figyelemre méltatta. Most már nem kuncogtak csúfondárosan a háta mögött, amiért felesége valaha régen, szó nélkül lelépett a térképről, hanem irigyelték őt, és kezdték megérteni, miért lett letargikus azóta.

A szellemek kifejezetten jól rezonáltak Maja első slágerére, amellyel annak idején berobbant a nimfák és más zenekedvelők köztudatába. Ez a dal ritka kifejező erővel mutatja be a híres nimfa életérzést, amelyet mindenki szeretne megtapasztalni. Utána hosszú percekig zúgott a taps.

Hogyha nimfa volnál,
tudnád, milyen
mámorban fürödni barátokkal s borral.
Ki nem nimfa, nem tudja!
Üdén, mint a harmat, táncolunk kacagva!

Hogyha nimfa volnál,
tudnád, milyen
szüntelen mulatni hangos énekszóval.
Ki nem nimfa, nem tudja!
Zápor ritmusára táncolunk kacagva!

Hogyha nimfa volnál,
tudnád, milyen
örök-eggyé válni fával, heggyel, tóval.
Ki nem nimfa, nem tudja!
Föld hátán tapodva táncolunk kacagva!

Hogyha nimfa volnál,
tudnád, milyen
évődve cicázni délceg udvarlóval.
Ki nem nimfa, nem tudja!
Széllel a hajunkban táncolunk kacagva!

– Leányod különösen bájos és… harmonikus. Talán ez a kifejezés illik rá leginkább – jegyezte meg Sasszem elragadtatva.

– Jól érzékeled, testvérem. E kettő általános nimfa tulajdonság, de Majának hozzájuk mérten is különleges kisugárzása van. Jelenlétében lecsillapodnak az indulatok, és a legvadabb állatok is kezes báránnyá válnak…

– Valóban? – Sasszem híresen éles szeme felcsillant, addig hímezett-hámozott, míg kibökte, hogy mindig vágyott egy saját óriáskígyóra, de természetesen sem másokat, sem önmagát nem akarta veszélybe sodorni. Viszont egy szelídített óriáskígyóval biztosan nem lenne gond…

– Majd közbenjárok az érdekedben – Tengerszem elégedetten elmosolyodott. Bátyja remek ötletet adott. Ez az elfoglaltság majd eltereli Maja gondolatait a juhászról. Az első adandó alkalommal meg is kérdezte:

– Leányom, szelídítenél Sasszem bácsikádnak egy óriáskígyót?

– Hát persze.

Már csak mintegy mellékesen meg kellett említeni Fehértalpnak a dolgot, és ezután Tengerszem páholyból figyelhette a fejleményeket. A hír futótűzként terjedt, rövidesen valóságos láz tört ki, amelyhez az újonnan érkezők is azonnal csatlakoztak. A nyaralószezon abban az évben késő őszig elhúzódott. A szellemek sorban álltak vadállatokra vonatkozó kívánságaikkal.

Maja éjjel-nappal szelídített. A nagy többség nem ám őzet, szarvast, nyulat, vagy más eleve jámborabb természetű állatot szeretett volna magának, hanem farkast, vaddisznót, rókát, hiúzt, medvét, héját… Természetesen ez sem volt megoldhatatlan feladat, csak jóval hosszadalmasabb.

Végül egyedül Sasszem és Fehértalp kisfia, Szemfény maradt házi kedvenc nélkül.

– Mit szólnál egy sünhöz? Mókushoz? – tudakolta Maja a térdére ültetve unokaöccsét.

Szemfény csak a fejét rázta, neki sem sün, sem mókus nem kell.

– Nem szereted az állatokat?

– De.

– Melyik a kedvenced?

Szemfény rejtélyesen bazsalygott.

– Gyerünk, gyermekem, bökd már ki! Így is te maradtál utolsónak! – dorgálta az apja. – Bácsikádnak és unokanővérednek hamarosan indulniuk kell haza, hiszen már megtanítottalak, hogy felelősségteljes szellem nem hagyhatja sokáig gazdátlanul a szolgálati helyét. Na mondjad szépen: sza-la-mand-ra…

– Sakál!!! – kiabálta Szemfény.

– Ne bolondozz! A te kedvenc állatod a szalamandra!

– Nem! A sakál, a sakál, a sakál!

– Bocsássatok meg – mentegetőzött Sasszem. – Egyfolytában ezzel nyaggat, mióta Fehértalp egyszer azt találta mondani neki, hogy úgy üvölt, mint egy sakál. Kérlek, Maja, szelídíts neki egy szalamandrát. Szemfény, ha pillanatnyilag nem is úgy tűnik, nagyon fog örülni.

A kisfiú tiltakozásképp rákezdett, és bebizonyította, hogy a párhuzam közte és a sakál között cseppet sem alaptalan.

– Kerítsetek egy sakált – mondta Tengerszem nagylelkűen, pedig tudta, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, mert a sakálok nagyon eszes, éber állatok, becsapdázásukhoz különösen kitartónak és türelmesnek kell lenni. – Nem dől össze a Rombuszerdő, ha még egy kicsit itt maradunk. – Úgy tett, mintha nem venné észre Maja csüggedt arckifejezését.

Amíg a sakál megérkezésére várakozott, Maja naphosszat a Kísér-tető körüli hegyekben kószált inspirációt keresve. Mostanság képtelen volt univerzális érvényű, minden nimfa számára átélhető, mindnyájukat érintő témát dalba önteni. Nem tudta feldolgozni a magánéletében bekövetkezett sokkszerű változást, és ez alkotói válságba taszította. Jó ideje érezte, hogy egy új dal formálódik a bensejében, mégsem találta a megfelelő kifejezési módot.

A fűbe hasalt, állát tenyerébe támasztotta, és szabadjára engedte gondolatait. Csodás lenne, ha egy még sosem hallott saját szerzeménnyel tudná megörvendeztetni az ő kedves juhászát, amikor újra találkoznak. Szemeit az ég felé fordította, mélabúsan elmosolyodott, és halkan dúdolni kezdett.

Fehér bárányfelhők
Feledni nem hagynak,
Fülembe cseng folyton
Sípod édes hangja.

A világ elválaszt,
Összefűz az érzés,
Melyik az erősebb? –
Keserű gyötrődés.

Egy nap visszatérek,
Vársz-e reám hűen?
Mikor visszatérek,
Ott vársz-e rám hűen?
Minek visszatérnem,
Ha nem vársz rám hűen…

Az ihlet elszállt, de Maja nem bánta, ami eszébe jutott, nem éri el a nimfák dalkészletének színvonalát, legfeljebb saját használatra megfelelő. Nem ennek a dalnak a megszületésére várakozott…

A napok kezdtek unalmasan egybefolyni, mire végre meghozták a sakált. A rémült fiatal állat megszelídítése egyszerű feladat volt. Azért természetesen gondos munkát végzett, nehogy valamiféle bántódás érje Szemfényt.

A nyaralók utolsó turnusa, azaz több tucat elégedett szellem integetett, ugyanennyi szelíd állati szempár pillogott utánuk, amikor megtették tiszteletkörüket, és búcsút vettek Kísér-tetőtől. A repülő csészealj nehézkesen szállt, mivel a rengeteg köszönőlevél és ajándék jelentős többletsúllyal terhelte.

Késő este értek haza. Maja várakozással telve virrasztotta át az éjszakát. Már hajnalhasadás előtt végigsietett az ösvényen. A rét üres volt. Reggel lett, és ő csak várt, eljött a dél, és még mindig várt. Mire besötétedett, bensejében végleg elhallgatott a zene.

Ász elhagyatottan és egyre elkeseredettebben gubbasztott a réten a néma csendben, míg bánatában, meg talán kicsit dacból is, egy nap világgá ment.

Körbeutazta a kontinenseket. Amihez fogott, arannyá változott, néha szó szerint. Vagyont szerzett és dicsőséget, nevét amerre járt, megismerték és megszerették. De sehol nem volt maradása hosszú ideig. Ha úgy érezte, mennie kell, gond nélkül hátrahagyott mindent, üzleteire, házaira, ingóságaira többé egy gondolatot sem fecsérelt. Két év múlva visszaérkezett a Rombuszerdő határára. Mivel előzőleg kelet-nyugati irányban járta körül a földet, tett egy negyed fordulatot, és elindult felfelé, északnak.

Hajózott jeges tengereken, kalandozott forró égövi tájakon. Egy távoli ország királya szolgálataiért cserébe neki akarta adni a fele királyságát és leánya kezét. Ő azonban köszönettel elhárította az ajánlatot.

– Tán kevesled a felajánlott hányadot? Azt gondolom, ez tisztességes osztozkodás. És ne feledd, halálom után a fennmaradó országrész is a tiéd lesz.

– Nem ezzel van a baj – igyekezett megnyugtatni Ász, de mivel utált magyarázkodni, és amúgy sem tudott volna mit mondani, az éj leple alatt tovább állt. A szomorú ara-jelölt sok éjszakát pityergett át miatta.

Újabb két év elteltével Ász újból ott ácsorgott a Rombuszerdő pereménél. Merre induljon? Egyáltalán mi értelme körbe-körbe keringenie, ha mindig ugyanarra a helyre lyukad ki, amelyet lélekben soha el nem hagyott? Végül határozott: visszatér a rétre, és konokul és reménykedve zenélni fog halála napjáig.

A Rombuszerdőben megtett néhány lépés után már tudta, hogy jól döntött. Rohant a rétre, ami ha lehet, még csodálatosabb volt, mint emlékeiben.

Egyfelől meglepte, másfelől egyáltalán nem lepte meg, hogy ott találta Hamis kutyát és Agát bárányt. Állatai kitörő örömmel üdvözölték. Hamis a nyakába ugrott, és az arcát nyalogatta, Agát úgy futkározott körbe, mintha megkergült volna.

Maját csalódottsága teljesen megváltoztatta. A rétet szinte sosem hagyta el, de hangja többé nem boldogította az erdőt. Nyugtalan lett és ingerült, semmiben sem lelte örömét, mogorvasága miatt társai elkerülték.

várva

Az sem vidította fel, hogy egy nap felbukkant Hamis kutya és Agát bárány, megszöktek a nyájtól, onnantól kezdve a réten éltek. Maja alig bírt rájuk nézni, de a szükséges élelmet és vizet természetesen biztosította számukra. Úgy tűnt, nekik ennyi elég.

Maja most meghatottan nézte, hogy az ő kedves juhásza elfoglalja megszokott helyét a fa alatt, és szertartásos mozdulatokkal előveszi nádsípját. Végérvényesen zárójelbe került és eljelentéktelenedett minden, ami azóta a reggel óta történt, mikor fel kellett szállnia apja repülő csészealjára. Bensejének az a része, ahonnan zenéje fakadt, újjá éledt, és a dal, amely oly hosszú időre benne rekedt, készen röppent elő. Úgy lett, ahogy szerette volna, egy még sosem hallott saját szerzeménnyel tudta megörvendeztetni az ő kedves juhászát, amikor újra találkoztak.

Mindig vidám a nimfa lány,
Tünékeny, mint a szivárvány,
Napfény csillog szempilláján,
Láblógatván folyó partján,
Nagy kérdésen mélázgatván.

Melyik a fantasztikusabb,
a tegnap,
a ma,
vagy a holnap?

A tegnap,
mert emlékké válva megmarad,
tán a ma,
mert lenyűgöző a pillanat,
a holnap,
mert a várakozás elragad?

Arra jutott a nimfa lány,
Alaposan megfontolván,
Hogy a válasz örök talány,
S társaival az oldalán
Mulatni ment ebéd után.

A nimfa filozófia
A konstans boldogság titka:
Élj egyszerre jövőnek, jelennek, múltnak,
Így búcsút inthetsz a búnak.
Na na na na na na na na na na
Na na na na na na na na na na
Pá-pá búbánat!
Na na na na na na na na na na
Na na na na na na na na na na
Pá búbánat!

Maját megvilágosodásként érte a felismerés, mekkora hibát vétett. Elfordult az életszemlélettől, amelyre rendeltetett születése és a D.A.P.H.N.É. Fejlesztő Centrumban kapott megerősítés révén. A múltba menekült, pedig tudnia kellett volna, hogy az ő kedves juhásza szükségszerűen visszatér egyszer. Fölöslegesen kínozta magát mindezidáig.

Csak egy pillanatra némult el, mikor felharsant a Rombuszerdei Bölcsek Tanácsának sürgős gyűlésre hívó jele. Ez általában az erdőlakók életét befolyásoló fontos eseményre utalt, de ő most képtelen volt ilyesmivel törődni.

A Rombuszerdei Bölcsek Tanácsa öt főből állt. 1. Uwo: tündér, legvénebb lévén a Tanács elnöke. 2. Tengerszem: az erdő szelleme, mindennemű erdei teremtmény lelki támasza. 3. Szöcske: törpe, születési nevét kevesen ismerték, a hétköznapi "Szöcske" elnevezést onnan kapta, hogy bármilyen méretű objektum állta útját, törpe termetét meghazudtolva egyetlen ugrással – és egy dobhártya hasogató "Hollallahihííí" kiáltással – átugrotta (egyesek Rugólábnak is nevezték); kisebb horderejű kérdésekben, az erdőlakók ügyes-bajos dolgait illetően, mikor nem feltétlenül volt szükség gyűlés összehívására, ő járt el. 4. Szélvihar: nimfa, esztéta, a D.A.P.H.N.É. Fejlesztő Centrum igazgatóhelyettese; elvárta a Szélvihar kisasszony megszólítást, a Tanács döntésképtelensége esetén az ő véleménye volt irányadó; rá hárult a Rombuszerdő mindennapi életének megszervezése. 5. Momba: manó, nyelvzseni, beszélt a létező összes állatfaj nyelvén, a tájszólásokat is beleértve; ismeretlen okból felsőbbséges megvetésével sújtott mindent, ami él és mozog; Tanácson kívüli plusz munkát nem vállalt.

Ezúttal Maja apja szólaltatta meg a hívójelet, amelynek hallatán a tanácstagok késedelem nélkül kötelesek megjelenni a Gyülekezési Ponton, a Rombuszerdő mértani közepén, egy kis tisztáson.

Szöcske, Szélvihar kisasszony, Momba és Uwo ott találták Tengerszemet elrévedő tekintettel figyelve:

– Halljátok, hogy énekel? Ez a régi Maja!

– Pssszt!!! – hallgattatta el Szélvihar kisasszony, kezei légies mozdulataival követte a ritmust. – Ez egy rendkívül figyelemre méltó szerzemény! Egyszerre tartalmas és szórakoztató, remek kritikát fogok írni róla! – biccentett elismerően. – Ha ebből nem lesz sláger, akkor semmiből!

– Hiába, nem szakíthatjuk el őket egymástól… – sóhajtott Tengerszem, miközben elhelyezkedtek az ötszögletű asztal körül.

– Rég felnyithattam volna a szemed, édes barátom – mikor Szélvihar kisasszony megszólalt határozott hangján, a másik négy bölcs ösztönösen behúzta a nyakát –, ha idejében a Tanács elé tárod a problémát. – Szélvihar kisasszony a Rombuszerdei Bölcsek Tanácsában a női nem egyetlen, de kivételesen hatékony képviselője volt. Amikor ő véleményt nyilvánított, ellenkezni senki sem mert.

– Családi ügynek ítéltem a dolgot, és azt hittem, egyedül is sikerül elintéznem.

Momba gúnyosan horkantott.

– Badarság! Könnyen beláthatod, hogy ez az ügy mindannyiunkat érint. Mindazonáltal Majának jogában áll szabadon választani – Szélvihar kisasszony jellegzetes mozdulattal sodorta ki fekete haját az arcából.

– Így van! – kapott a megjegyzésen Tengerszem. – Ha ő egy embert választ, nem tehetünk mást, el kell fogadnunk a döntését, és alkalmazkodnunk kell a helyzethez…

– A következményeket úgyis ő viseli – szúrta közbe Szélvihar kisasszony.

–… nem kárhoztathatjuk emiatt! Szeretném kikérni a véleményeteket, tisztelt bölcs-társaim, szerintetek érheti-e bármiféle atrocitás Maját az esetből kifolyóan?

– Minek nézed te a sorstársaidat? Hiszen a megbékélési folyamat kellős közepén vagyunk az emberekkel! Tudhatnád, hogy a jóhiszemű halhatatlanok zöme manapság már képes (vagy legalábbis erősen próbál) uralkodni diszkriminációra való hajlamán, előítéletein és rossz beidegződésein.

– Persze, persze. Bocsássatok meg. De annyi minden megfordult a fejemben… Én csak boldognak szeretném látni a lányomat. Ezért is tettem kísérletet e vonzalom elfojtására.

– Valahol megértünk téged.

– Nyilvánvaló volt, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor kirepül a fészekből… egybekel egy magunkfajtával, talán egy tündérrel… egy ligettel odébb lesz az otthonuk… Valahogy így képzeltem. Szívem legesleghőbb vágya persze az lett volna, hogy Kísér-tetőn megkedvel egy szellemet… de ebből sajnos nem lett semmi… Ez, ami most van kibontakozóban, a legrosszabb változat, reméltem, hogy elkerülhetem. Hogy adjam a lányomat egy ágrólszakadt csavargóhoz? – kesergett.

– Mesélhetnék, miről mondott le Maja miatt – dörmögte Uwo. Az öreg varázsló mint rendesen, fekete köpenybe burkolózott, csuklyájával teljesen eltakarta az arcát, kesztyűt viselt. Köztudott volt, hogy kerüli a fényt. Ha kénytelen volt kimozdulni hűs barlangjából, klímavarázslattal hűtötte magát, mert a meleget sem szerette. A Rombuszerdőben most rekkenő hőség volt, Uwo mohón szürcsölte az üdítőitalt.

– Nos, az szükségtelen lenne. Természetesen én is folyamatosan informálódtam róla, míg távol volt. Nem kellett különösebb jóstehetség hozzá, hogy kitaláljam, egyszer vissza fog jönni. Őszintén szólva sokkal előbbre vártam. Maját elnézve néha szinte üzenni akartam neki, hogy igyekezzen már. Próbáltam felvértezni magam lelkileg erre a napra, de nem teljesen sikerült… Akárhogy is, a tény az tény. Hűség, állhatatosság, vitézség, csavaros ész, előnyös külső, muzikalitás, satöbbi, igen-igen, de anyagi javak vonatkozásában ez az alak egy nulla. Annál is kevesebbje van, mint mikor elment innen.

– Felajánlhatnánk számukra egy országot… – vetette fel Szöcske, csíkos trikóját lobogtatva próbált egy kis mesterséges szelet előidézni a teste körül – Ha elfogadják, az is rögtön egyértelművé válik, hogy tényleg komolyan gondolják a dolgot.

gyűlés

– Remek ötlet – bólintott Tengerszem. – De van egy kikötésem! Nem engedem, hogy Maja túl messze költözzön tőlem! Elvárom, hogy legalább hétvégenként meglátogasson!

– Egyeseknek semmi sem elég jó! – dohogott Momba.

– Akkor a bonyolultabb megoldást kell választanunk – birizgálta göndör fehér szakállát Szöcske. – Odébb toljuk Máz és Ezervár birodalmakat, és közéjük ékelünk egy harmadikat.

– Az alattvalókkal mi lesz?

– Ezt a telhetetlenséget! – Momba hüledezve ingatta fejét.

– Őket majd hirdetés útján toborozzuk – Uwo kimondta az utolsó szót, egyben áldását adta a tervre. – Csináljátok meg gyorsan a próbaverziót, és kínáljátok fel nekik. És Szöcske, állítsd néhány fokkal alacsonyabbra az átlaghőmérsékletet! Meg lehet itt bolondulni a forróságtól…

A Rombuszerdei Bölcsek Tanácsának gyűlése feloszlott.

Tengerszem azonban nem mozdult, gyönyörködött lánya énekében, valamint… hát igen, az ember zenéjében. – El kell ismerni, jól fújja! – mormogta. – Nem csoda, hogy megszédítette Maját… – kissé gondterhelten vonta össze szemöldökét.

Tengerszem bárhol bármikor el tudott tűnni az erdőben, senki sem találta meg, ha ő nem akarta, előle viszont egyetlen erdőlakó sem rejtőzhetett el, még lánya sem, még láthatatlanná válva sem.

Maja éppen belekezdett volna a következő dalba, mikor meglátta apját a rét szélén, sürgetőn intett, hogy beszélni akar vele. Maját idegesség fogta el, mi ez már megint? Aggodalmasan pillantott az ő kedves juhászára, mielőtt apjához sietett.

A visszatérés messze meghaladta Ász várakozásait, úgy tűnt, minden olyan lehet, mint régen. A láthatatlan énekes hirtelen elnémulása ugyan aggasztotta kicsit, de mindegy, ő innen már nem megy el, lesz ami lesz. Persze ennek érdekében néhány dolgot feltétlenül el kell intéznie. Hívta állatait, tartsanak vele, de nem mozdultak. Ász nem hibáztatta őket. Ő sem mozdulna, ha nem lennének kicsit komolyabb szükségletei, mint egy kutyának, vagy egy báránynak. Elhatározta, újra felcsap juhásznak, amennyiben ez esetleg nem lehetséges, bármit elvállal, amivel fenntarthatja magát, és a környéken maradhat. Csakhogy akadt egy kis bökkenő, méghozzá olyasmi, amire Ász egyáltalán nem számított. A falu eltűnt, és egy soktornyos kastély állt a helyén. Fölötte az égen felhőkből álló felirat hirdette:

Vadonatúj királyságunkba alattvalókat keresünk!
Elégedetlen vagy életkörülményeiddel? Unod uralkodóidat? Szívesen részt vennél egy ország arculatának kialakításában? Költözz hozzánk!
Remek földrajzi fekvés Máz és Ezervár birodalmak között félúton!
Garantált szállás és munkalehetőség!
Keresünk továbbá magas posztok (pl.: udvarmester, főlovászmester, főszakács) betöltésére szakképzett egyéneket. Gyakorlat nem feltétel, de előny.
Az arcmással ellátott önéletrajzokat személyesen kérjük leadni.

A felirat lassan forgott saját tengelye körül, így jó sokan láthatták nagy távolságból is. A kastély lépcsőjén egy lány ült, lábánál Hamis kutya és Agát bárány feküdt. A lány virágkoszorút font, és énekelt.

Bánat elillan,
Elhagy örökre,
Szívem már szabadon dobban,
S könnyű, mint a pille röpte.
Emlékekbe kapaszkodni,
Boldogságon merengeni
Úgy fáj, úgy fáj, úgy fáj,
Igen, úgy fáj,
Mégis muszáj,
Oly szép, oly szép, oly szép,
Igen, oly szép,
Lelkemben él.
Hinned bennem mért lett nehéz?
Csodát várva szemembe nézz,
Lásd önmagad, lásd a reményt.
Új éra arany hajnalán
Veled leszek én
Végleg, igazán.

– Mit szólnál, ha ez lenne a mi országunk? – kérdezte, mikor Ász odaért hozzá.

– Nem tudom, mit mondjak, azt gyanítom, álmodok.

A lány mosolygott, félretette a virágkoszorút, kezet nyújtott. – Maja vagyok, és nem hagylak el még egyszer.

– Ász vagyok, és én sem hagylak el még egyszer.

Többé-kevésbé így is lett.

###