Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kereszti Csilla

Herkenty és a többiek

1. rész

Csillagpor

A Rombuszerdő egészen zsenge volt még, amikor Naspolya szülei odaköltöztek. Ők voltak az első betelepülők. Előttük mindössze két állandó lakó volt.

Tengerszem, az erdő szelleme rögtön ott termett, amint az első csíra kisarjadzott a földből: határozott elképzelései voltak arról, mit szeretne elérni, mindent körültekintően megkomponált. Fákat növesztett a környező lankákon, völgyeket mélyesztett, patakokat fakasztott. Megihlette a növényeket, mekkorára nőjenek, milyen árnyalatú leveleket hajtsanak, kijelölte hol képezzenek tisztást, hol ligetet. Különös gondot fordított az erdő szabályos rombusz formájának kialakítására, ezt alapvető fontosságúnak tartotta. A vadaknak, madaraknak segített megtalálni a megfelelő búvóhelyet, fészekrakó ágat. Vezényletével egy pazar természeti képződmény született, Tengerszem büszkén vállalhatta, hogy ennek a rengetegnek ő a szelleme. A mű megkoronázásaként egy nyárközépi napon megakasztotta az évszakok váltakozását, a Rombuszerdő az örök nyár birodalma lett.

A másik „őslakos” Uwo, a tündérvarázsló volt. Egy barlangban élt azon a helyen, ahol az új vadon szárba szökkent. Lakhelyét szép lassan birtokba vette a növényzet, így – akarta vagy sem – belőle is rombuszerdei vált. Amint az erdő benépesült, a helybéliek késedelem nélkül megalapították a Rombuszerdei Bölcsek Tanácsát, mivel minden nagyobb közösségnek szüksége van döntéshozó szervre. Ennek elnökéül érdemeire (varázsló, legvénebb, legtapasztaltabb) hivatkozva Uwót kérték fel. Uwo hosszasan kérette magát, mivel nagyon megtetszett neki, hogy körülrajongják. Végül kegyeskedett elvállalni a tisztséget.

Naspolya már a Rombuszerdőben született. Pici korától boszorkánynak készült. Szülei, anyja nimfa, apja tündér, megrökönyödtek terve hallatán. Mindent megtettek, hogy más pálya felé tereljék: – Naspolyám – szólt Nana, az anyja –, el tudsz képzelni megkapóbb látványt, mint mikor a vízipókok a fodrozódó vízfelszínen a te koreográfiádra lejtenek az ezüstös holdfényben? – Nana tánc- és mozdulatművész/tánctanár volt, főleg rovarokkal foglalkozott, ami a legnagyobb szakmai kihívások közé tartozott. Növendékeivel, az Ízeltláb Tánccsoporttal különféle rendezvények színvonalát emelték. Sok fellépésük volt, revüszámaikkal, amelyekben Nana szólót táncolt, sikert sikerre halmoztak. Amennyiben a megrendelők nem tudtak ének- és/vagy zenekart biztosítani, Nanáék maguk gondoskodtak a kíséretről. Szoros együttműködésben dolgoztak a Békakórussal és a Tücsök-kvartettel.

muslicák_tánca

az Ízeltláb Tánccsoport muslica részlege előadás közben

– Anyád miatt nimfának születtél – simogatta meg Naspolya szőke buksiját Ráspoly, az apja –, így konyhatündér sajnos nem lehetsz, de te olyan remek szakács vagy, ne vesztegesd el a tehetségedet! – Ráspoly ezt részben önös érdekből ajánlotta gyermeke figyelmébe. Felesége meglehet tánc- és mozdulatművész/tánctanárnak kiváló volt, de szakácsnak csapnivaló.

Naspolya eltökéltségét azonban semmivel sem tudták megingatni. Kénytelenek voltak beletörődni lányuk választásába. Általános és megalapozó tanulmányait követően felvételizett a Széleslápi Szipirtyó Boszorkányos Magasiskolájába. Ez volt a legjobb hírű intézmény a maga nemében. A Széleslápi Szipirtyó volt az egyetlen Érdemes Boszorkány, aki oktatással foglalkozott. Nála tanulni óriási megtiszteltetésnek számított. Mivel csak 13×13×4, azaz 676 évenként indított évfolyamot, nem 13×13 évenként, mint más iskolák, sokszoros volt a túljelentkezés.

Egy végzett boszorkány a Szintfelmérő Rendszer alapján négyféle besorolást kaphatott. A legalacsonyabb osztályba az Átlag Boszorkányok tartoztak, belőlük volt a legtöbb, ők a mindennapi teendőket látták el. Fölöttük állt a tíz Minősített Boszorkány, ők nyithattak iskolát. A következő csoportba a kilenc Érdemes Boszorkány tartozott, akik jobbára kutatással, és az alkalmazott praktikák fejlesztésével foglalkoztak. A legmagasabb, a Kiváló Boszorkányok szintjét eddig mindössze ketten érték el, ők félreeső helyeken elmélkedtek, amivel nagy eszmei hasznot hajtottak a boszorkányok közösségének. Egy magasabban képzett boszorkány hajlamai szerint akár az alsóbb fokozatok tevékenységi körével is bővíthette saját működési területét. Példa erre a Széleslápi Szipirtyó.

A 676 évenként megtartott felvételi vizsgák alkalmával a Széleslápi Szipirtyó maga válogatta ki leendő tanítványait. Rendkívüli érzékével tévedhetetlenül fedezte fel a jövő nagy boszorkányait. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy mindkét Kiváló Boszorkány az ő iskolájából került ki. Tekintete végigpásztázott a jelentkezőkön, és Naspolyát választotta ki elsőként. Utána Áska manó a Homorú-hegyről, Szösz tündér a Gödrös-völgyből és Kóró, egy földműves lánya következett a Senkiháza nevű faluból.

Naspolya Széleslápra költözött, kollégiumba. Röpke néhány óra után mesteri ügyességgel kormányozta végig üstjét a tanpályán, amikor Áska még épp csak bizonytalanul imbolyogott egy helyben, Kóró még félelmét sem küzdötte le, Szösz pedig üst nélkül, a saját szárnyával emelkedett a levegőbe, amiért megrovást kapott. A gyógynövények felhasználhatóságát illetően néha Naspolya segítette ki a Széleslápi Szipirtyót. Az élettan leckéit úgy szívta magába, mint a szivacs. A gyakorlati órákon a tanulók bábokon kísérleteztek, ezeken gyakorolták a különféle sérülések kezelését, próbálgatták az összekotyvasztott bájitalok, és a bemagolt ráolvasások hatását. A bábok sírtak, ha hibás kezelés folytán romlott az állapotuk, és nevettek, ha a gyógyulás útjára léptek. – Addig ne is ábrándozzatok élő páciensről, míg a bábotok túlnyomórészt nem nevet! – figyelmeztette őket a Széleslápi Szipirtyó. Naspolya bábja nemhogy „túlnyomórészt” nevetett, de elejétől fogva, egyfolytában, már-már fülsértő módon kacagott.

Villámgyors előmenetele társaiban visszatetszést keltett. Míg a félénk Szösz távolságtartó viselkedése abból fakadt, hogy tudatában volt a képességbeli különbségeknek, addig Áska, és Kóró (akit a manólány a befolyása alatt tartott) csúfolódása és kiközösítése irigységre és rosszindulatra vallott. De Naspolya nem zavartatta magát, talán észre sem vette az egészet. Különben sem jutott volna ideje véget nem érő locsogásra, pletykálkodásra, ostoba csínyek kiagyalására a könyvtárba rohangálás, a különórák és szorgalmi feladatok között. Agyának leghátsó zugában sem merült fel soha, hogy a tanulást félvállról is lehet venni. Folyton attól rettegett, hogy nem fog eleget tudni.

Lassan lepergett a boszorkányképzéshez szükséges ezerháromszáztizenhárom esztendő. A záróvizsga napja rohamosan közeledett, és Naspolya ezzel arányosan került egyre szánalmasabb állapotba. Esztelen tempóba hajszolta magát, a még több könyv, még több gyakorlás mellett elhanyagolta az alvást, evést. Lefogyott, és kimerült, pihenést mégsem engedélyezett magának a Széleslápi Szipirtyó határozott felszólítása ellenére sem: – Naspolya, aggódom érted! Ez már valami megrögzöttség nálad! Negyedannyi ráfordítással is te lennél a legjobb! Ha nem fogod vissza az iramot, esküszöm, kitiltlak a könyvtárból! – Naspolya megijedt. Ha kitiltják a könyvtárból, abba ő belepusztul! Óvatosabbnak kellett volna lennie, korholta magát, nem lett volna szabad kiszolgáltatnia a gyenge pontját a Széleslápi Szipirtyó éles megfigyelőképességének, mert így zsarolhatóvá vált. Nem maradt más választása, látszólag engedett. Ezt követően az éj leple alatt tanult.

éjjel

Egy tavaszi hajnalon a körmét rágva a kollégium ablakában ácsorgott. Annyira fáradt volt, hogy már a nagybetűs részeket sem tudta kisilabizálni könyvében. Kivörösödött szemmel bámult a semmibe, amikor egy közeledő üstre figyelt fel, amely az intézet parkolójában landolt. Hiszen ez a Vénséges Csoroszlya, a vezérboszorkány! Apró, szúrós fekete szeme és borzasan égnek meredő hajzata összetéveszthetetlen. Ő volt az első, aki valaha rég, az idők homályában erre a mesterségre adta a fejét, ő dolgozta ki az alapfortélyokat, és a Szintfelmérő Rendszert. Minden boszorkány az ő nyomdokain jár. Személyét feltétlen tisztelet övezi. Még a növendékek formaruhája is az ő öltözékét utánozza. Naspolya térde megroggyant, az ablakpárkányba kapaszkodott, nehogy összeessen. Mindig felsőbbrendű lénynek tekintette a Vénséges Csoroszlyát, áhítatos csodálattal viseltetett iránta, erre most tanúja lehet, ahogyan egy sámli segítségével kikászálódik az üstjéből!

A Magasiskola kakasa ébresztőt kukorékolt. Naspolya felcsuklott. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy a felkészülés során valahol, valamikor elhagyta az időérzékét. Hiszen ma van a vizsga napja! Ezért van itt a Vénséges Csoroszlya! Sorra járja az intézményeket, mivel minden vizsgának az ő jelenlétében kellett lezajlania. Naspolya a fejéhez kapott. Neki még annyi dolga van! Ő még nem készült fel! Most mi lesz? Kérjen halasztást? Milyen indokkal? Jelentsen beteget? A Széleslápi Szipirtyó azonnal rájönne, hogy szimulál. Sápadtan figyelte, amint a Széleslápi Szipirtyó régi ismerősként üdvözli az érkezőt.

A tanulók kisvártatva felsorakoztak az udvaron, a nagybecsű vendég köszöntésére. Naspolya zavarában, hogy testközelbe került bálványával, valamint felkészületlensége miatti kétségbeesésében majdnem hasra esett pukedlizés közben, és született nimfához méltatlan remegő hangon énekelte szólamát a Hűség-indulóban:

Csodálatos Csoroszlyánk,
Mi a kútba ugranánk,
Ha – Irány a kút! – mondanád!
Hallgatunk, hallgatunk reád!

üdvözlés

A Vénséges Csoroszlya vállán ülő Telibegy, a pohos, kopottas, öreg, zöld papagáj köszönetet mondott a méltó fogadtatásért. Legtöbbször ő beszélt gazdája helyett, akinek gondolatait rezdüléseiből is kitalálta. A Vénséges Csoroszlya csak akkor nyitotta ki a száját, ha végképp elkerülhetetlen volt.

A növendékek bevonultak a tanterembe, elhelyezkedtek padjukban. A Széleslápi Szipirtyó és a Vénséges Csoroszlya a tanári asztalnál foglalt helyet. Naspolya előtt egy pillanatra elsötétült a világ, amikor a Széleslápi Szipirtyó elé varázsolta a feladatlapot, de aztán, mit tehetett volna, tollat ragadott. Ő készült el utolsóként. Tízszer is átnézte a válaszait. Javítani semmit sem javított, mivel minden alkalommal ugyanarra az eredményre jutott.

A Széleslápi Szipirtyó öt perccel későbbre ígérte az eredményhirdetést. Addig Naspolyát rémképek gyötörték. Bukott boszorkányként, eltanácsolt nimfaként látta magát visszatérni a Rombuszerdőbe…

A Széleslápi Szipirtyó mindenekelőtt a hibákra szeretett volna kitérni.

– Kedves Áska… Megdöbbenve olvastam, hogy szerinted a boszorkány korlátlanul használhat ártó varázsigét?! – megütközve vette kézbe az ominózus dolgozatot.

A manólány megszégyenülten sütötte le a szemét.

– Mire alapoztál, amikor ezt a választ adtad a kérdésre?

– A közhiedelemre a tényekkel szemben… – motyogta Áska.

– Így van. Holott neked kifejezetten a szájadba rágtam, mert te mindig is hajlamos voltál ilyesmire, hogy ez mennyire téves megközelítése a boszorkányságnak. Tehetségesnek tartalak, különben nem lennél itt, de ezúttal igazán nem tudom, mihez kezdjek veled… – borúsan fürkészte tanítványát, amikor a Vénséges Csoroszlya megkocogtatta a vállát. A két boszorkány összesúgott, rövid tanácskozást követően a Széleslápi Szipirtyó megenyhült arccal fordult a hüppögő Áskához. – Kapsz még egy esélyt, gyermekem. Ha most helyesen válaszolsz, nem buktatlak meg.

Áska nem győzött hálálkodni. Naspolya pedig örömmel állapította meg, hogy példaképe, a Vénséges Csoroszlya zord külseje vajszívet rejt.

– Tehát – tette fel a kérdést a Széleslápi Szipirtyó –: használhat-e a boszorkány ártó varázsigét? Ne vágd rá, ami elsőként eszedbe jut!

Áska idegesen rángatta köténye szegélyét, törülgette kibuggyanó könnyeit. A csend egyre kínosabbá vált. A manólány végre elszánta magát: – A boszorkány – kezdte alig hallhatóan – kizárólag legvégső életveszély esetén – a Széleslápi Szipirtyó bíztatóan elmosolyodott, úgyhogy Áska bátrabban folytatta – használhat ártó varázsigét a JHE értelmében…

– Mi a JHE? – vágott közbe a Széleslápi Szipirtyó.

– A Jóhiszemű Halhatatlanok Egyezménye elnevezésű okirat rövidítése.

– Helytálló. Tovább!

–… a JHE értelmében, amit a BL, azaz a Boszorkányok Ligája elnevezésű szakmai tömörülés, amelynek minden végzett diák automatikusan a tagjává válik, is feltétel nélkül támogat.

– No látod, megy ez! Csak le kell küzdened, a rossz beidegződéseket. – A Széleslápi Szipirtyó felkérte Áskát, járuljon a pulpitushoz, és sok szeretettel üdvözölte a Boszorkányok Ligájának legújabb tagját, a Homorú-hegyi Banyát. (A vizsgázóknak fel kellett tüntetniük dolgozatukon leendő hivatalos megnevezésüket. Ezt a nevet lakóhelyükről kapták, a „boszorkány” szót pedig tetszőleges megfelelőre cserélhették.) A bizonyítványt a Vénséges Csoroszlya nyújtotta át. Áska visszakullogott a helyére, és remegő kezében tartva soká szemlélte boszorkányságának nehezen megszerzett bizonyítékát.

– Édes Kóró lányom – vonta össze a szemöldökét a Széleslápi Szipirtyó –, ha azt állítod, valaha is kiejtettem a számon, hogy a boszorkány elsődleges célja a lumpolás a boszorkányszombatokon, rendkívül kellemetlen helyzetbe hozol főnöknőm előtt.

– Nem állítom, tanárnő.

– Ez megnyugtat. A kérdés a valóságra vonatkozott, nem a vágyaidra! A mi elsődleges célunk a gyógyítás, és csakis a gyógyítás! Minden más ez után következik, vésd a fejedbe! Persze a szórakozás cseppet sem megvetendő dolog, de semmiképp sem lehet cél! Megértetted?

– Igen, tanárnő…

– Hát, akkor – magához intette Kórót –: üdvözöllek a Boszorkányok Ligájában, Senkiházi Satrafa!

Kóró vigyorogva vette át bizonyítványát, majd a padok között olyan rángatózásba kezdett, amit Naspolya a legjobb szándékkal sem nevezhetett örömtáncnak. Zavarában azt sem tudta, hová nézzen. Egy nimfának veleszületett tulajdonsága a kifinomult ízlés, és ezekben a pillanatokban szenvedett emiatt.

– Drága Szösz… – sóhajtott a Széleslápi Szipirtyó az asztalra könyökölve. – A kérdésre, amely úgy szólt, hogyan juthat a boszorkány leggyorsabban vészhelyzetben lévő betegéhez, te azt válaszoltad, legjobb, ha megvárja, míg a beteg maga vánszorog el hozzá. Nos, ha a beteg mozdulni tud, az kétségtelenül jó jel, de amit te javasoltál, meglehetősen kíméletlen módszer, ezért kérlek, hasonló esetben szíveskedjél üstbe pattanni, és mielőbb személyesen megjelenni a helyszínen.

– Úgy lesz…

– Üdvözöllek a Boszorkányok Ligájában, Gödrös-völgyi Boszi.

Szösz pirulva nyúlt bizonyítványáért.

– És végezetül: Naspolya… – a Széleslápi Szipirtyó végtelennek tűnő hatásszünetet tartott, ami azt idézete elő, hogy Naspolya önkívületbe esett. – Ez a dolgozat egyszerűen tökéletes. Nincs benne hiba. Sőt, még én tanultam belőle egyet-mást. Üdvözöllek a Boszorkányok Ligájában, Rombuszerdei Boszorkány!

Naspolya nem mozdult. Sohasem ismerte az irigységet, de most valami effélét érzett a visszafogott, komoly, klasszikus hangzású név hallatán. Nem fogta fel, hogy róla van szó.

A Vénséges Csoroszlya türelmetlenül megmoccant. – Haladjunk, kérem, haladjunk! – rikácsolta Telibegy, sürgetően kopogtatta az asztalt a csőrével.

A Széleslápi Szipirtyó újra szólította Naspolyát, akinek arcán szokatlanul bamba kifejezés jelent meg. Darabosan mozgott, mint egy alvajáró, szemei kigúvadtak, példaképe ujjait szorongatva elhaló hangon egyre azt ismételgette: – Köszönöm… köszönöm… köszönöm…

A Vénséges Csoroszlya rosszalló fejcsóválással vonta vissza a kezét.

A Széleslápi Szipirtyó végignézett tanítványain. – Ezennel mindnyájan Átlag Boszorkányok lettetek! Szívből gratulálok, kedves kolleginák!

Naspolya ekkor zökkent vissza a valóságba. Mindnyájan Átlag Boszorkányok? Ő is? Igen, ott a kezében a bizonyítvány! Az elmúlt perceket azonban soha többé nem tudta felidézni.

– Ne feledjétek – folytatta a tanárnő –, hátra vannak még a Szintfelmérő Rendszer próbái, ahol magasabb besorolást nyerhettek! Ez azonban várhat. A jól végzett munka örömére egy hét vakációt rendelek el! Jövő csütörtökön reggel kilenckor találkozunk! Kellemes pihenést! – A Széleslápi Szipirtyó meg volt győződve, hogy mint mindig, ezúttal is általános tetszést aratott bejelentésével. Nem így történt. Naspolya alig bírta palástolni csalódottságát. Őt kíváncsiság és tettvágy hevítette. Nem akart pihenni.

Csak lézengett a Rombuszerdőben. Úgy tervezte, értelmesen fogja eltölteni kényszerszabadságát. Készíthetett volna felmérést a rombuszerdeiek egészségi állapotáról, esetleg kiszemelhette volna a helyet, ahol felhúzza majd a kunyhóját, de elment a kedve az egésztől. Amint hazaért, anyja a legújabb hírrel fogadta, és utána is folyton ezzel nyaggatta: Matilda nimfa, Naspolya gyermekkori barátnője feleségül megy Tengerszemhez, a Rombuszerdő szelleméhez.

– Látod, látod – hajtogatta Nana –, ő megcsinálta a szerencséjét! Pedig egy cseppel sem különb nálad, sőt! Elismerem, kivételes énekes és táncos, de te az ilyesmit elhanyagoltad az utóbbi időben, ugyebár… Nem is olyan rég még letáncoltad azt a kis kacskalábút a mezőről, ő meg durcásan bámult utánad… Arról nem is beszélve, hogy az esze a tiédhez képest egy apróbb fajtájú mákszem… Itt az a fess facér szellem, te meg elmész boszorkánynak!

– Anya, mikor érted meg végre, hogy én a tudománynak köteleztem el magam?!

– Ezeket a különcségeidet apádtól örökölted! – Naspolya papája önjelölt feltaláló volt, noha még nem túl sok remek ötletét sikerült tárgyi valósággá változtatnia. Nana nimfa inkább afféle „rombolónak” tekintette férjét, mivel ha egyszer szétszedett valamit, hogy úgymond megismerje a működési elvét, azt soha többé nem tudta összeszerelni. Ráspoly jelenleg is a fészerben bütykölt egy bizonyos masinán (amely hosszas átalakulást és tökéletesedést követően „pedál” néven vált széles körben elterjedté). – Matildának gyöngyélete lesz Tengerszem mellett!

– Ennek igazán örülök!

– Eh, lehetetlen veled értelmesen beszélni, pedig én csak jót akarok neked! Ó, ha élelmesebb lettél volna, te kis mulya! De talán még most sem késő…

Naspolya, hogy végérvényesen lehűtse anyja vérmes reményeit, felkereste Matildát és Tengerszemet, és őszinte barátsággal sok boldogságot kívánt nekik.

Matildával elénekelték kedvenc dalukat:

Zsenge tavasz
Virágot bont
Völgy hajlatán.
Fű zizzen,
Szél simogat.
Élni jó!
Örökkön-
Mily szép a világ!
-örökké!

Hosszú télnek
Nyoma sincs már,
Völgy hajlatán.
Nap ragyog,
Tüzes arany.
Élni jó!
Örökkön-
Mily szép a világ!
-örökké!

Nimfa lába
Táncra perdül
Völgy hajlatán.
Száll boldog
Ezüst kacaj.
Élni jó!
Örökkön-
Mily szép a világ!
-örökké!

Miután lassacskán felocsúdott a nem mindennapi műélvezetből, Tengerszem mosolyogva fordult Naspolyához:

– Csiripelték a madarak, hogy nagyszerű eredménnyel vizsgáztál. Nem lennénk meglepve – amikor többes számot használt, az egész Rombuszerdő nevében szólt –, ha végezetül egy Kiváló Boszorkány térne vissza hozzánk. – Rá sem hederített Naspolya tiltakozására. – Akárhogy is: visszavárunk. Számomra pedig megtiszteltetés lesz együttműködni veled.

– Köszönöm! – kiáltott hálásan Naspolya. Ha Tengerszem és ő összefognak, minőségi javulást hozhatnak a helybéliek életébe. A rombuszerdeieknek eddig nem volt boszorkányuk. Bajaikat vagy tűrték, vagy más körzetek boszorkányához kéredzkedtek be, legrosszabb esetben varázslattal próbálkoztak, ami orvosi szempontból a lehető legszakszerűtlenebb dolognak számít. Varázslattal meg lehet szüntetni a tüneteket, de a kiváltó okok kezelésére nem alkalmas módszer. Naspolya megfogadta, akármilyen fokozatot ér el a Szintfelmérő Rendszer próbáin, mindenképpen rendelkezésére áll majd a hozzá fordulóknak. Ő eredendően a gyógyítás öröméért választotta ezt a pályát.

Otthon tűrhetetlenné vált a légkör. Miután anyja értesült a látogatásáról, sértődött arccal járkált, levegőnek nézte Naspolyát, hallgatásával tüntetett, hacsak nem egy csípős megjegyzést vágott lánya fejéhez. Persze kizárólag férje távollétében, hiszen a két „csodabogár” mindig pártolta egymást.

Naspolya inkább összepakolt, és visszatért Széleslápra. Az iskola zárva volt. Csak a kakas és néhány tyúk kapirgált az udvaron. A Széleslápi Szipirtyó a tanulók vakációja alatt sem pihent, a Magasiskola levelező tagozatos diákjait vizsgáztatta. Levelező tagozaton tanulni talán kényelmesebb volt, például nem kellett kollégiumban lakni, de az így végzettek csak egy betegség fajtára szakosodhattak, és csak Átlag Boszorkány képesítést szerezhettek, nem indulhattak a Szintfelmérő Rendszerben.

Naspolya négy vég nélkülinek tűnő napot töltött az iskola előtt rostokolva. Nagy sokára elkezdtek visszaszállingózni a többiek. A tanárnő érkezett elsőnek. Naspolya úgy tett, mintha ő is röviddel előbb jött volna, semmi kedve nem volt az anyja miatt magyarázkodni. Kicsivel később Szösz üstje szállt le. Áska késve esett be, de nem kért bocsánatot. Kóróra hiába vártak, egy levelet küldött maga helyett, amelyben tudatta: „Apám eltiltott a további megmérettetésektől. Akárhogy rimánkodtam, nem enged. Azt mondja, telhetetlen vagyok. Meglehet, igaza van. Így hát megelégszem azzal, hogy elvégeztem a Magasiskolát, nem török egy senkiházi földműves lányához nem illő magaslatokra. Apámat különben is kínozza a csúz, itthon kell maradnom ápolni. Mindent köszönök! Boszorkányszombaton találkozunk.” Olvasás közben a Széleslápi Szipirtyó méltatlankodva csóválta a fejét, a korlátoltság mindig bosszantotta, és nem szívesen mondott le Kóróról. De itt volt három másik ifjú boszorkány, akik nem szalaszthatják el a lehetőséget. Ezeket felszólította, szálljanak üstbe, és kövessék. A Szombatok Mezejére tartottak. Ez egy szokatlanul nagy kiterjedésű füves térség volt, a boszorkányok itt szokták megrendezni a boszorkányszombatokat, de bárki más is kibérelhette nagy létszámú események lebonyolítási helyszínéül. Itt gyülekezett az összes intézmény végzett diákja. A Vénséges Csoroszlya papagája pontban déli tizenkét órakor kérte a jelenlévők figyelmét:

– Pályakezdők! Íme a Szintfelmérő Rendszer első próbája!

– Szerezzetek alapanyagot a boszorkány legfontosabb segédeszközéhez! – nyekeregte kelletlenül a Vénséges Csoroszlya.

Telibegy hozzátette: – A határidő holnap éjfél! Ne késlekedjetek hát! Sok szerencsét!

A Szombatok Mezejéről üstök tucatjai rajzottak ki a négy égtáj felé.

Naspolya kényelmesen hátradőlt, behunyta a szemét, koncentrált. Mi a boszorkány legfontosabb segédeszköze? A kristálygömbje. Miből készül a kristálygömb? Gömbnek való kristályból. Hol található ez a kristályféle? A Banya-bányában. A Banya-bánya az egyetlen gömbnek való kristály lelőhely, feltárása a Vénséges Csoroszlya nevéhez fűződik. Földrajzi helyzetét pontosan meg lehet határozni… a… a… Vezérlő-képlettel! Ez az! Hogy is van, erőltette az agyát. Gyök…

Majdnem elharapta a nyelvét, amikor irtózatos csattanással valami nekiütközött hátulról. Fülsértő kacagás harsant mögötte. Hátrakapta a fejét. Áska gyűlölettől eltorzult, ádáz kis manóarcába pillantott közvetlen közelről.

Áska rafinált bosszútervet eszelt ki a vizsgán a Széleslápi Szipirtyótól elszenvedett megaláztatása miatt. A kedvencét szándékozott megakadályozni előmenetelében. Egy légörvény felé taszította Naspolyát. Naspolya felismerte a veszélyt, és ellenkormányzott. Üstjeik csikorogva egymásnak feszültek, de a váratlan támadást már nem tudta kivédeni, a forgószél elragadta. Még ez sem lett volna túl nagy gond, ha teljes mértékben uralja repülő eszközét. Az üst azonban felborult, és Naspolya kiesett. Kiszolgáltatott játékszerévé vált a szélnek. A pörgés, hánykolódás, lebegés elszédítette, és felkavarta a gyomrát. Valamennyi idő múlva zuhanni kezdett, érezte, hogy ágak törnek le alatta, aztán beverte a fejét, és elájult.

zuhanás

Áska boldogan nézte végig a jelenetet. Nem csak elégtételt vett, de egy csapásra megszabadul legnagyobb riválisától is. A minden hájjal megkent, és az ösztönös boszorkány párharcából ezúttal az előbbi került ki győztesen.

Naspolya ébredezett. A torka rettenetesen kiszáradt, testét zúzódások borították, de egyéb baja nem esett, tudott mozogni. Egy turbóregeneráló tea azonban nem ártana. Lekapcsolta mágikus kulacsát az övéről. Ebbe a hasznos edénybe bármilyen nedűt bele lehetett varázsolni, amire éppen szükség volt. A mágikus kulacs a boszorkányok alapfelszereléséhez tartozott, egy a legfontosabb gyógyszereket tartalmazó tarsollyal, egy térképtáskával, és egy mécsessel együtt.

Amíg várta a tea hatását, szemlélődött. Fenyőerdőben volt, estében alaposan letarolta a növényzetet. Sem üstjét, sem a felszerelését nem látta. Késő délután, kora este lehetett. Sietnie kellett. Összeszedte magát, feltápászkodott. A forgószél sebességét, irányát és átmérőjét figyelembe véve megpróbálta megkeresni holmiját. Szerencsére a boszorkányokat különös kötelék fűzi össze tárgyaikkal, csak elvétve hagynak el valamit. Üstjére hamar rábukkant, csúnya horpadás éktelenkedett rajta. Mécsesét egy vakondtúrásból kaparta ki. Gyógyszeres tarsolya fennakadt egy fán, felrepült érte. A tarsoly pántja belegabalyodott a lombba, kénytelen volt letörni egy gallyat, hogy kiszabadíthassa. Sajnálattal állapította meg, hogy összességében jelentős károkat okozott ebben az idegen fenyvesben. A helybéli szellemnek lesz mit helyrehoznia.

Már csak térképtáskája hiányzott. Pedig a Bűvösök Térképére mindenképpen szüksége van a Banya-bánya megtalálásához.

Elborzadt, amikor megpillantotta a házikót. Nem a tény rázta meg, hogy házikóra bukkant az erdő sűrűjében, hiszen itt egy boszorkány lakik, nem is vitás, és ebben nincs semmi rendkívüli. No de: a falak tégláit krémes sütemények pótolták, a tetőn dobostorta szeletek helyettesítették a cserepeket, az ajtó és az ablakdeszkák díszes mézeskalácsból készültek. A küszöbtől tejcsokoládé ösvény eredt az erdőbe. Naspolya sosem látott efféle cifra és giccses építményt, de nem is akart. Undorodva elfordult. Fellélegzett, mert végre rábukkant térképtáskájára egy fiatal fa alatt. Kikotorta a tűlevelek közül, és fél lábbal már az üstben volt, mikor meghallotta a hangokat. Gyerekek kiabáltak segítségért.

Naspolya a házikóhoz rohant, berontott a félig nyitva felejtett ajtón. Rózsaszín cukormázzal bevont falak fogadták, lekvárosbukta-kanapé, zselé-fotel, nápolyi-asztalon mézes bödönbe állított marcipán rózsacsokor, mignon-puffok, csokoládéból faragott ágyon vattacukor-dunyha, tejszínhab-vánkos, réteslap-lepedő, vajkaramella-komód, piskótalap-szekrény, a padlón óriási palacsinta-szőnyeg. Feltépett egy újabb mézeskalács-ajtót. A kamrában lyukadt ki. Piskóta-polcai tortáktól, pudingoktól, pitéktől, felfújtaktól stb. roskadoztak. Émelyegve fordult ki a szabadba. A sivalkodás nem odabentről jött.

Naspolya a házikó mögé kanyarodott. Az elé táruló látványtól vörös köd ereszkedett a szeme elé. Az épület falához égetett cukor kemence tapadt, előtte fanatikus tekintetű, nyálcsorgató boszorkány sürgölődött. A sütőlapátot készült betolni a kemencébe. A lapáton két szépen felhizlalt, mézesmadzaggal megkötözött gyerek, egy kislány és egy kisfiú feküdt!

Naspolya nem totojázott. Alkalmasabb eszköz híján saját üstjét vágta hozzá egy varázslökettel. A boszorkány elterült. Naspolya kiszabadította a gyerekeket. A róluk leoldott mézesmadzaggal gúzsba kötötte rémes szaktársnőjét, aztán eszméletre pofozta. Akármilyen felháborodott volt, lelkiismeretes gyógyítóként nem hagyhatott senkit ellátatlanul, még egy ilyen rongy boszorkányt sem. Megvizsgálta eltört-e valamije. Megállapította, hogy agyrázkódást szenvedett, erre pedig a pihenés a legjobb ellenszer. Miután teljesítette kötelességét, megvetően hátat fordított a nyöszörgő perszónának.

– Ki vagy te? – kérdezte Naspolyát a pufók kislány.

– Csak egy boszorkány.

– Mint ő?

– Nem. Ő gonosz boszorkány. – A Széleslápi Szipirtyó sokszor felhívta a figyelmet a szomorú tényre, hogy sajnos vannak megélhetési, sőt, ami még rosszabb, gonosz boszorkányok is. Kijátsszák a tanárnők éberségét, befurakodnak az iskolákba, ellesik tudományukat, levizsgáznak. A BL-ből természetesen azonnal kizárják őket, amint a gyanú bizonyítást nyer, de ezek a nőszemélyek megelégszenek azzal, hogy látszólag a boszorkányok közösségéhez tartoznak. Messze elkerülik mind a szabadon választható programokat, mind a kötelező szakmai rendezvényeket. Csak saját jólétükkel törődnek. Míg az első fajta pusztán gondtalan életet keres, az utóbbiak galád tettei negatívan befolyásolják a közvélemény szemében a többiek megítélését is. Naspolya iszonyodva gondolt arra, hogy valaki esetleg azt feltételezheti róla, gyerekeket tálal fel vacsorára…

– Dobjuk mi a kemencébe őt! – kezdeményezte a kövér kisfiú.

Naspolya elvetette az ötletet: – Akkor nem lennénk különbek nála.

– Én csak egy kis húst akartam! – rítt a szóban forgó személy, aki időközben teljesen magához tért. – Torkig vagyok az édességgeh-eh-el! Már bemutatkozni is utálok, hiszen úgy hívnak: Desszertlaki Vasorrú! Pfuj! Pfuj! Ezerszer is pfuj! A vadászathoz kétbalkezes vagyok, ha a konyhában ténykedek, mindig valami nyalánkság kerekedik belőle, ezért kényszerülök arra, hogy falánk gyerekeket csalogassak ide a tejcsokoládé ösvény segítségével… Nem mintha olyan sokan tévednének erre… szökő évszázadonként egy-kettő… Hát ezt is sajnálni kell tőlem?! Nem lehet engem megérteni?!

mentés

Naspolya kivételes empatikus képességekkel rendelkezett, át tudta érezni a Desszertlaki Vasorrú sanyarú helyzetét. De ezekből a gyerekekből akkor sem eszik! Ezeket ő most szépen hazaviszi. Besegítette őket ütött-kopott üstjébe, beszállt ő is, és vissza sem nézve elrepültek.

A gyerekek egy erdőszéli kunyhóban éltek, szüleik az elmúlt hetek során egyre elkeseredettebben kémlelték a rengeteget. Amikor meglátták épségben előkerült, sőt, látványosan kigömbölyödött csemetéiket, azt sem tudták, hova legyenek örömükben. Naspolya egy fa mögül kísérte figyelemmel a viszontlátás pillanatait. Nem várt jutalmat tettéért, a felé áradó hálát pedig esetlen szavak nélkül is érezte. Miután biztonságba helyezte védenceit, nem volt vesztegetni való ideje.

Meggyújtotta mécsesét, letérdelt, félre söpörte a tobozokat, fogott egy ágat, és a földre rótta a Vezérlő-képletet:

képlet

aztán: x + (a Vezérlő fogainak száma×5) = y. Az x a függőleges, az y a vízszintes tengelyt jelenti a Bűvösök Térképén. A kettő metszéspontjában található a Banya-bánya.

Egy boszorkány Vezérlője a Vénséges Csoroszlya. A műveletek kiszámítása nem okozott gondot. Naspolya elővette táskájából, és kiteregette a Bűvösök Térképét. Ennek egyik oldala egy világtérképet mutatott, és a mágia szempontjából fontos földrajzi képződmények voltak rajta feltüntetve, a másik oldal azt a vidéket jelenítette meg, amelyet a néző az x és y tengelyekkel kijelölt. Meghatározta a területet, aztán iziben elindult, mert aggasztóan hosszú utat kellett megtennie. Egész éjszaka repült.

A Banya-bánya közelében jókora kőhalom emelkedett, amelyet az odabentről két furcsán szabályos sorban előgördülő kődarabok egyre szaporítottak. Naspolya a küszöbről kémlelt a sötét folyosóba, ügyelve, hogy ne akadályozza a kövek útját. Megtalálta a Banya-bányát, de a továbbiakban mitévő legyen? Csak úgy induljon neki a mélynek? A lábánál egy kövecske ugrált. Félrehúzódott, hogy kiengedje, de a kő nem mozdult, továbbra is egy helyben pattogott. Rövidesen egy egész mocorgó gúla gyűlt össze Naspolya előtt. Tanácstalanul lépett egyet befelé, mire egy kődarab kiugrott a szabadba, felgördült a bánya előtti halomra. Naspolya kezdett gyanítani valamit. Próbaképpen tett még egy határozott lépést befelé. A felgyülemlett kövek harmadik sorként elkezdtek kifelé sorjázni. Naspolya bólintott. Meggyújtotta mécsesét, vetett egy pillantást a pirkadatba hajló égboltra, aztán elindult a járatokban az áramló kövekkel szemben. Elágazásoknál egy-egy kövecske addig táncolt türelmesen, míg Naspolya jó irányba nem fordult. Egyszer lépteket hallott, és egy átjárónál Áskát pillantotta meg, aki boldogan szorította magához szerzeményét. Naspolyát meglátva kárörvendően felkacagott. Aztán Szösz haladt el mellette, sok szerencsét kívánt, és sürgette, mert fogytán az idő. Ezzel Naspolya is tisztában volt, de őt kőfolyama egyre lejjebb és lejjebb vezette, meredek tárnákon ereszkedett alá, néha oldalazva kellett átpréselnie magát a szűk helyeken, négykézláb vagy hason csúszva nyomakodott át az alacsony vágatokon. Kifáradt, tenyere, könyöke és térde kisebesedett, összeszorított foggal vergődött előre. Átküszködte magát egy omladéktorlaszon, lemászott a másik oldalon. Amint kiegyenesedett, és körülnézett, merre tovább, döbbenten érzékelte, hogy fal állja útját. Elérkezett a Banya-bánya legeslegvégébe.

Kifulladva és mélységes csalódással leroskadt a földre. Itt ugyan nyoma sincs annak, amit keres. Csak a kődarabok potyognak a falról, aztán elgurulnak keresztül a torlaszon, föl egészen a kijáratig, hallotta egyre távolodó zajukat. Elmaszatolta a könnyeivel keveredett port a szeme körül, és amikor felnézett, szó szerint az ölébe pottyant egy kristálytömb. Meghökkenten és meghatottan tartotta karjában, hirtelen azt sem tudta, mihez kezdjen. Túlerőltetett karjait ólomsúlyként húzta a gömbnek való kristály. Óvatosan kötényébe csavarta a tömböt. Jól esett volna pihenni egy kicsit, relaxációval elűzni a fáradtságot, de erről szó sem lehetett. A Banya-bánya feltárta neki szánt kincsét, tovább nem rostokolhat itt. Az útjelző kövek utánpótlása megszűnt, és ha nem igyekszik utánuk, sosem keveredik ki a bányajáratokból.

Nekiveselkedett a visszaútnak. A kristálytömböt nehézkesen vonszolta maga után, vagy tolta maga előtt. Félúton, legalábbis remélte, hogy már félúton jár, kialudt a mécsese. Ekkor már tudta, hogy el fog késni. Vaksötétben tapogatózva botorkált, az utolsó kődarab is messze elhagyta, ennek távolodó zaját követte meg-megállva, lihegő lélegzetét visszafojtva. Csupán egy pillanatnyi megkönnyebbülést érzett, amikor végre kitámolygott a kijáraton. A nap állásából látta, hogy nem perceket, hanem órákat késve fog a Szombatok Mezejére érkezni. Ereje végső megfeszítésével az üstjéhez cipelte a kristálytömböt, és elindult.

A Szombatok Mezején nagy volt a nyüzsgés. Az Ellenőrző Bizottság munkája még javában folyt. Naspolya érkezése feltűnést keltett. Még a bizottsági tagok is felfigyeltek. Koszos, rongyos külseje érdeklődést, sajnálkozást, kuncogást váltott ki, Áska pökhendi vigyort küldött felé a sorukra várakozók közül.

Naspolya üstjét a parkolóban hagyta, odasomfordált a bámészkodók közé, gondolta legalább végignézi, hogyan válnak mások Minősített Boszorkánnyá. A Széleslápi Szipirtyó hátulról rontott rá, megragadta a karját, és mindenki füle hallatára kérdőre vonta. – Merre jártál, ha nem titok?

– Gyerekeket szabadítottam.

– Az efféle jótett átlagban 1 óra 49 percet vesz igénybe, plusz negyed óra, ha komplikációk adódnak. Voltak komplikációk?

– Nem. Simán ment minden.

A Széleslápi Szipirtyó tovább kalkulált. – Az út innen a Banya-bányáig légvonalban 7 óra 39 perc, tehát oda-vissza 15 óra 18 perc. Egy óra kitérőkre, szükségletek elintézésére, miegymás. A Banya-bánya legtávolabbi zugát is meg lehet járni 12 óra 46 perc alatt, amit a fáradtság 1-2 óra időtartammal meghosszabbíthat.

– Többel – vetette közbe Naspolya.

– Jó, legyen három óra. Az annyi, mint 32 óra 4 perc. 36 órátok volt a feladat végrehajtására. A határidő éjfélkor járt le. Most hajnali három van. 6 óra 56 perccel még nem számoltál el.

– Tanárnő, én… – nem akarta beárulni Áskát, szegény most is olyan ijedt szemeket mereszt rá. Naspolya nem volt bosszúálló természetű. Ami történt, megtörtént, mindegy.

– Jogom van tudni, miért bukott el a legjobb diákom!

Naspolya belátta, hogy a Széleslápi Szipirtyónak is igaza van. – A fennmaradó időt eszméletlenül töltöttem, mivel légi balesetet szenvedtem.

– Csak úgy?

– Csak úgy.

– Te, az ördögi ügyességű üstrepülő? Ne hazudj nekem, Rombuszerdei Boszorkány!

Naspolya lehorgasztotta a fejét, és általánosságban fogalmazva bevallotta az igazat. – Valaki felborított.

– Szóval valaki… – A tanárnő nyomban rájött, kiről van szó, haragos pillantást vetett Áskára, aki a tőle telhető legszendébb arcot öltötte fel. A Széleslápi Szipirtyó megveregette Naspolya vállát: – Nos, az ilyesfajta ügyeskedések megengedhetőek egy boszorkány számára, de egyesek sosem lesznek rákényszerülve, hogy alantas eszközökhöz folyamodjanak. Meglátom, mit tehetek az érdekedben.

A Vénséges Csoroszlya, aki főellenőri minőségben természetesen jelen volt, éppen egy kis sétával mozgatta át felügyelésben elgémberedett tagjait. A Széleslápi Szipirtyó megszólította, és elé tárta az ügyet. A Vénséges Csoroszlya Naspolya felé irányította lépteit, zord tekintettel végigmustrálta. – Megszerezted? – kérdezte a válláról Telibegy papagáj.

Naspolya bólintott.

A Vénséges Csoroszlya intett. – Állj be a sorba – tolmácsolta Telibegy.

A tömegben rejtőzve valaki felkiáltott: – Tiltakozom: szabályellenes! – a hangban Naspolya Áskára vélt ráismerni.

– A szabályokat én hozom – legyintett a Vénséges Csoroszlya, és továbbsétált.

Így hát utolsóként Naspolya is az Ellenőrző Bizottság asztala elé járulhatott.

Az első próba alaposan ki szokott fogni a magasabb beosztásra pályázókon. Volt, aki a boszorkány legfontosabb segédeszközét, a kristálygömböt tévesztette össze valami mással, mások tudták, mit kéne keresni, de azt nem, hol. Voltak, akiknek eszébe jutott a Vezérlő-képlet, de arra nem jöttek rá, hogy a Vezérlő és a Vénséges Csoroszlya ugyanaz a személy, és rossz adatokat helyettesítettek be. Megint mások, ők voltak legtöbben, a legvégén buktak el, mivel beleestek a legáltalánosabb hibába: azt hitték, hogy a vezérboszorkánynak egy foga van, holott kettő volt neki, ezért másutt keresték a Banya-bánya bejáratát. Ebben az évben úgy állt a dolog, hogy ketten, Áska és Szösz teljesítették a próbát, amikor Naspolyára került a sor.

Az Ellenőrző Bizottság elnöke kibontotta a kristálytömböt a kötényből, fölé hajolt, szemlélte-szemlélte, meglepetten felkiáltott, zavartan körülnézett, aztán újból a vizsgálandó tárgy fölé görnyedt. – Hiszen ez nemes-kristály! – állapította meg remegő hangon, amikor már semmi kétsége nem maradt. Az összegyűlteken izgalom lett úrrá.

A gömbnek való kristálynak három fajtája volt. A pór-kristályból készült a más gömbökkel való kapcsolatteremtésen túl kizárólag távolba nézésre használható, ami elengedhetetlen fontosságú a járó betegek figyelemmel kíséréséhez. A köz-kristállyal jósolni is lehet. A harmadik fajta a nemes-kristály, amely azon kívül, hogy a múlt emlékeinek felidézésére is alkalmas, ezerféle gondot levesz gazdája válláról. Ilyen gömböt birtokolni kiváltságszámba ment.

A vezérboszorkány akkurátusan ellenőrizte, majd nyilvánosan megerősítette a vizsgálat eredményét. – Nagyon ígéretes – dünnyögte Naspolyát fixírozva, arcán mosolyféle fintor suhant át.

Az oktatási intézmények vezetőit némileg kellemetlenül érintette, hogy mindhárom friss Minősített Boszorkány a Széleslápi Szipirtyó szárnyai alól került ki, egyetlen vigaszuk az lehetett, hogy a következő évfolyam csak 676 év múlva indul. Ugyanakkor a kollektíva szempontjából az oktatásra jogosult BL tagok számának növekedése szerfölött üdvös volt, mivel a vezérboszorkány régóta dédelgetett végső célkitűzése e téren az volt, hogy egy tanítónak egyszerre csak egy tanítványa legyen. Így lenne igazán mélyreható a felkészítés.

Naspolya sikere a másik két Minősített Boszorkány eredményét is elhomályosította: Áska és Szösz „csak” pór-kristályt szerzett. Egymás után kapta a gratulációkat. Áska ellenben ezt sziszegte a fülébe: – Csaló!

Naspolya szemét elfutotta a könny, de Szösz nyomban megvigasztalta: – Rá se ránts! A Vénséges Csoroszlya döntését senki sem vonja kétségbe, még Áska sem, csak bosszantani akar téged. Egyébként nyílt titok, hogy Áska előre tudta, mi lesz az első próba.

– Hogyan? Az érintetteknek szigorúan tilos információkat kiadni a Szintfelmérő Rendszerről, másoknak pedig nem lehetnek értesüléseik!

– Ó, ez állítólag teljesen ártatlanul történt. Áska nagynénje, aki szintén boszorkány, amikor Áska még kicsi volt, és fel sem merült, hogy ő is erre a pályára lép, egy esti mese ürügyén elbeszélte Minősített Boszorkánnyá válásának történetét. Ennyit tesz, ha valaki boszorkány dinasztiából származik. – Szösz megvonta a vállát. – Másrészről Áska gyakran henceg azzal, hogy őt már születése előtt boszorkánynak szánták… Némileg ellentmondó részletek, ugye? Mindent összevetve az ő esete inkább adhat okot a szóbeszédre, mint a te önhibádon kívüli késedelmed.

Délután ballagási bankettre került sor, amely tivornyába torkollott. Naspolya sebtiben ellátta sérüléseit, aztán belevetette magát a vígságba.

Másnap Áskára, Szöszre és Naspolyára a második próba várt. A Minősített Boszorkány oklevelet csak akkor kapják meg, ha bebizonyosodott, hogy följebb nem léphetnek a ranglétrán.

– Készítsetek belőlük kristálygömböt! – mutatott a tömbökre a Vénséges Csoroszlya.

– Két hét múlva éjfélkor találkozunk! – egészítette ki Telibegy, és már el is porzottak üstjükkel. A Vénséges Csoroszlya minél előbb otthon akart lenni. A vizsgaidőszakban elhanyagolta házkörüli teendőit.

A Széleslápi Szipirtyó sok szerencsét kívánt, azzal ő is elszállt. Szösz és Áska útra keltek. Naspolya egyedül maradt a Szombatok Mezején.

A tartalék munkaeszközöket a Központi Szerszám Raktárban tárolták. Innen pótolták a megrongálódott, tönkrement kellékeket. Ha egy boszorkánynak új eszközre volt szüksége, benyújtotta igényét, és alanyi jogon kiutalták számára. Ez a gördülékenység természetes volt, ezért (mint kiderült, az Érdemes Boszorkány jelölteket kivéve) senkit nem foglalkoztatott, mi módon kerülnek például a kristálygömbök a Központi Szerszám Raktárba. Naspolyának sem volt elképzelése. Csak egy homályos utalásra emlékezett tanulmányaiból, amely azt állította, hogy a kristálygömbök magától értetődő helyen készülnek.

Naspolya kiterítette a Bűvösök Térképét, és addig nézegette, míg a szemébe ötlött egy felirat: Kristálygömb Vulkán… Eltöprengett. Lehet valami túlságosan magától értetődő? Arra jutott, hogy nem.

A Kristálygömb Vulkán olyan volt, mint bármelyik működő tűzhányó. A kúp alakú hegy kráterében sűrű füstöt eregetett a fortyogó láva. Naspolya felderítette a környéket. Sehol egy hasadék vagy barlang, ahol be lehetne jutni a vulkán belsejébe. Közel s távol egy teremtett lélek sem tartózkodott. Senki, aki kifaraghatta, lecsiszolhatta volna kristálytömbjét. Naspolya tanácstalanul felsóhajtott. Ez bizony fogós próba.

Hirtelen világosság gyúlt a fejében. Van e hatalmasabb erő a természetnél?! Talán maga a vulkán fogja elkészíteni a gömböt?! Üstjéből szemrevételezte a tüzes, bugyborékoló masszát. Úgy vélte, ez lesz a helyes megoldás. Átemelte kristálytömbjét az üst peremén. Elengedte. Amint elengedte, rögtön megbánta. Hogy fogja kiszedni?! Utánakapott, de csak azt érte el, hogy kis híján ő is a kráterbe esett.

Kétségbeesetten jajongott és siránkozott. Úgy körözött a kráter körül, mint őrült dongó a virágkehely körül. Üstje hamarosan átforrósodott, kénytelen volt odébb lavírozni, ha nem akart elevenen megpárolódni. Közben ostorozta magát, amiért balga módon elpackázta a lehetőségét, nem érdemli meg a boszorkány titulust, csalódást okoz a Széleslápi Szipirtyónak és másoknak, akik hittek benne, két hét múlva, amikor számot kell adnia gyászos teljesítményéről, hogyan fog a Vénséges Csoroszlya szemébe nézni, aki „nagyon ígéretesnek” találta, stb.

Nagy sokára belefáradt a sirámokba. Be kellett látnia, késő a bánat. Nem tudta, hogyan tovább, minden értelmét vesztette, szeretett volna elbujdosni. Eszébe jutott a Hő-tó.

A Hő-tó fürdőtelep volt, gyógyforrás. Vize izom és ízületi panaszok esetén rendkívül hatékony, főleg idősebb emberek és sárkányok kúráltatják ott magukat, akik különösen hajlamosak az ilyen típusú betegségekre. A tó kipárolgása viszont valóságos csodaszer az összeomlás szélén álló idegekre. Naspolyának pont erre volt szüksége.

Rendes körülmények között az emberek és a sárkányok, boszorkányok messze elkerülték volna egymást, de az efféle gyógyközpontok, akárcsak az oktatási intézmények, mindig is kivételt képeztek. Ezeken a helyeken a gyógyulás utáni vágy, illetve a tudásszomj mindenkit összehozott.

Kért egy szobát a Hőhullám Hotelban, amelyet a Hő-tavi Szatyor üzemeltetett. A „szatyor” a „boszorkány” változataként értendő. A Hő-tavi Szatyor ragaszkodott hozzá, hogy ezen a személyiségét leginkább kifejező néven iktassák a Boszorkányok Ligájában.

A Hőhullám Hotelban teltház volt. De ez teljesen szokványos. Mindig annyi szoba állt rendelkezésre, amennyi kellett. Az épület összeszűkült, vagy kitágult a vendégek számától függően.

A Hő-tavi Szatyor természetesen rögtön rájött, hogy ifjú kolleginával áll szemben. Sebtiben növesztett egy szobát új vendégének. Tudatta rendelési idejét, de Naspolya közölte, hogy nincs szüksége ellátásra, ugyanis megérdemli a szenvedést. A Hő-tavi Szatyor nem vitatkozott. Ő csak egy levelező tagozaton végzett, mozgásszervi megbetegedésekre szakosodott Átlag Boszorkány, nem üti az orrát mások dolgába. Kapott ő már hideget-meleget, amikor a környéken titokzatos és fontoskodó arccal őgyelgő boszorkányoknak gyanútlanul kérdéseket tett fel. Igaz Naspolya inkább elkínzott volt, de a Hő-tavi Szatyor biztosra vette, nem téved nagyot, ha hasonlóságot vél felfedezni az esetek között.

A Hő-tó partját magas, meredek sziklafal szegélyezte, csak egy helyen alakított ki a Hő-tavi Szatyor homokos strandot, hogy a betegek vízbe jutását megkönnyítse. A víz állandó mozgásban volt, áramlott és bugyborékolt, fölötte vastag párafelhő lebegett. Naspolya naphosszat elüldögélt mozdulatlanul a sziklákon, belélegezte a tó kigőzölgését, megtört, fénytelen szemeit a messzeségbe meresztette, a külvilágról tudomást sem vett. Bár ennek látszatra ellentmondott, hogy amikor a Hő-tavi Szatyor vízi gyógytorna órákat tartott a vendégeknek, Naspolya ilyen kiszólásokat hallatott: – Ne pont a fájós részeket kíméljük! Magasabbra a karokat! Sárkányoknál a szárny is mozog, a farkak sem henyélnek! – Amikor reggelenként a partra, esténként a szobájába menet összetalálkozott a folyosón a Hő-tavi Szatyorral, monoton fahangon, üveges tekintetét egy pontra szegezve újabb és újabb továbbfejlesztett, átdolgozott gyógyszer receptúrákat és kezelési módozatokat diktált, vagy sorra véve a betegek kórtüneteit, olyan részletekre hívta fel a figyelmet, amelyek másképp elsikkadtak volna. A vérbeli gyógyító önkéntelen megnyilvánulása volt ez, Naspolya egy pillanatra sem keveredett ki önemésztő lelkiállapotából.

A Hő-tavi Szatyor ámult-bámult. Ami mástól bántó lett volna, hozzáértésének megkérdőjelezése, azt Naspolyától szakmai jó tanácsként fogadta. Egyszer jegyzetelés közben nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: – Szintén reumatológus szakboszorkány vagy?

– Nem, én egy csődtömeg vagyok – válaszolta Naspolya hervadt mosollyal.

A fürdővendégek közt volt egy krónikus ízületi bántalmakkal küszködő sárkányhölgy, bizonyos Lángosh Linda, aki semmilyen kezelésen sem tudott részt venni. Lindus néni egész nap lótott-futott. Két hétre elvállalta unokája felvigyázását, de már ezerszer megbánta, hogy ezt összekötötte fürdőkúrájával. A kis Drag Ottokár bajkeverőbe oltott rosszcsont volt. A vendégek kedélyesen mosolyogtak rajta, mindaddig, míg nem váltak személyesen Dragi (ez volt Drag Ottokár beceneve) valamely csínyének áldozatává. Az egyik ember bácsinak például a bajszát szerette tépkedni, egy néninek fűszállal birizgálta az orrát, amikor horkolva aludt a napon. Előfordult, hogy a kis kópé legyeket fogott, és igazságosan elosztotta őket a levesestálakban. Amikor várat épített a parton, az egész strandot beterítette homokkal – az ott lévőkkel együtt. A fekvőszékeket mézzel kente be, így a használójuk nem csak odaragadt, de a méhek is megtámadták. Amikor labdázott, gyakran egy fejen vett új irányt a játékszer. De a legrosszabb a papucsrágó mániája volt. A kis sárkányok papucsrágással masszírozzák az ínyüket, amikor jön a foguk. Erről nagyobb korukban leszoknak. Dragi családja is egyre jobban sóvárogta ezt a pillanatot. Ám a megkönnyebbülés még váratott magára. Dragi éjszakánként szárnyra kapott, ha nem az ajtón, hát az ablakon keresztül besurrant a Hőhullám Hotel papucsot viselő vendégeinek szobáiba, és rágott. (Naspolya szobáját is felderítette, ám az újonnan érkezett vendégnek nemhogy papucsa, de semmilyen poggyásza sem volt. Különben is nehéz lett volna észrevétlenül bejutni hozzá. Sohasem aludt, az ágya szélén kuksolt, és a semmibe bámult.) Lindus néni egyre kellemetlenebb helyzetbe került. Nem győzött mentegetőzni. Legszívesebben azonnal hazaküldte volna unokáját, de megígérte lányáéknak, hogy két hétig nem kell Dragival törődniük, rájuk fér egy kis nyugalom. Lángosh Linda néni tehát hősiesen kitartott. Nem maradt más választása, magára kellett terelnie, és egymagának lekötnie Dragi figyelmét. Fájó ízületei ellenére focizott, fogócskázott, csúszott és mászott, néha céltáblaként, máskor hátas állatként állt helyt, sokszor volt fogoly, akit nyakig a homokba temettek… Éjszaka sem pihent, hanem virrasztott. Éberen őrizte Dragit, aki ráfanyalodott a gumipapucsra, amit vésztartalékként mindenhová magával szokott vinni. Lindus néninek mindössze délutánonként adatott meg egy-két szabad óra, amikor Dragit végre elnyomta a buzgóság, de ezt az időt sem tudta kihasználni. A Hő-tavi Szatyor munkaideje percre pontosan be volt osztva, nem ért rá Lindus nénivel külön foglalkozni, nem boríthatta fel a napirendet egy elfoglalt nagymama miatt. Csak a masszírozandók közé tudta volna besorolni, mivel délután a masszírozás volt esedékes. De Lindus néni nem kért a dögönyözésből. Abból eleget kap Dragitól. Az úszás jólesett volna, ezt viszont a Hínárszörny hiúsította meg. Lindus néni úgy érezte, minden összeesküdött reumás végtagjai ellen.

parton

A Hínárszörny ugyanazon a napon bukkant fel, amikor Lángosh Linda néni és Drag Ottokár a Hő-tóhoz érkezett. Korábban híre-hamva sem volt. Azóta rendszeresen megjelent hínárból lévő, vagy hínárral fedett (erről megoszlottak a vélemények) hatalmas, domború háta, és partra riasztotta a fürdőzőket. Borzongva figyelték, amint a Hínárszörny áldozatra lesve körbeportyázza a tavat, majd eltűnik, amerről jött. Lindus néni legalább annak örült, hogy Dragi átalussza ezt a nap mint nap ismétlődő szörnyű élményt. Nem kölyöknek való az ilyen látvány. Szerencsére, amikor a kicsike felébredt, a Hínárszörnynek már nyoma sem volt.

Akárhogy is, Lindus néni imádta unokáját. Pontosan érzékelte, hogy Dragi nem elvetemült, hanem eleven, és mindenbe szívvel-lélekkel beleéli magát, ami tipikusan Drag vonás, ezt volt alkalma megtapasztalni, mióta a két nemzetség rokonságba került egymással. Majd megkomolyodik. Addig el kell viselni a csacskaságait.

Naspolya utolsó előtti napját töltötte a Hő-tó szikláin. Holnap éjfélkor számot kell adnia kudarcáról. A kipárolgások megvédték az összeroppanástól, de önbecsülése romokban hevert. Délután volt, közelgett a Hínárszörny ideje, az óvatosabbak, és a nehezebben mozgók már partra evickéltek. Két sárkányhölgy között ez a mindent gyökeresen megváltoztató párbeszéd hangzott el:

– Remekül kifogtuk az idei szezont. A jövő héten pezsgőfürdőt is vehetünk. Orvosnőnk számításai szerint hamarosan kitör a vulkán. Ilyenkor megtízszereződik a víz gyógyereje.

– Hogyan?

– Ó, igaz, te most vagy itt először, barátném, nem tudod, hogy a Hő-tavat egy vulkán melegíti és látja el ásványi anyagokkal. Méghozzá a Kristálygömb Vulkán.

– Hiszen az nagyon messze van ide!

– Igen ám, de a földalatti járatok bármely távoli pont közt teremthetnek összeköttetést…

Mikor Naspolya a vízbe ugrott, a beszélgetők ijedten kapták fel a fejüket.

– Hát ebbe mi ütött? – hüledezett az egyik.

– Gyermekem, a Hínárszörny!!! – sikoltott a másik.

Mit bánta Naspolya a Hínárszörnyet! Mikor váratlanul feltámadt a remény! Kristálytömbje végiggördült a járatokon a vulkántól idáig, és a kiformálódott gömb most itt várja a tó mélyén! Más lesújtó eshetőségeket figyelmen kívül hagyott. Nem lehet, hogy a sors ilyen kegyetlen tréfát űzzön vele!

Megszállottan kutatott a mederben, néha felmerült levegőt venni. Az áramlások irányából, meg a víz hőfokából próbált következtetni a Hő-tó forrásának helyére. Egyszer csak valami csillogás ötlött a szemébe. Közelebb úszott. Örömében majdnem elsírta magát. A sziklák közül nagy erővel bugyogott elő a távoli tájakról érkező víz. És kicsivel odébb, félig az iszapba ágyazódva… ott volt! Mi több, ott voltak! Hét kristálygömb! Három az ő gyönyörűséges kristálytömbjéből készült, rögtön felismerte, négy pedig pór-kristályból. Szösz vagy Áska csak félig teljesítette a próbát. Nem úgy, mint ő! Légbuborékokat eregetve felkacagott a víz alatt. Aztán torkára fagyott a kacaj. A Hínárszörnyet pillantotta meg. Menekülni hiábavaló lett volna, a part túl messze volt. Naspolya az érzelmek újabb szélsőségét tapasztalta meg. A halálfélelmet. Nemhogy Érdemes Boszorkány nem lesz, de élni sem fog. A Hínárszörny egyre jobban megközelítette. Már ott volt mellette. Naspolya behunyta a szemét. Megkísérelt felidézni valami önvédelmi varázsigét, de csak töredékek jutottak eszébe. A Hínárszörny most ért fölé, érezte a víz mozgásából… Reszketve várta az elkerülhetetlent… Amikor hosszú ideig semmi nem történt, felnézett, és az álla leesett. A monstrum már távolabb járt, de nem élőlény volt, hanem egy gallyakból tákolt, vízinövényekkel fedett váz, amelyet Drag Ottokár tolt maga előtt, miközben szalmaszálon lélegzett.

Dragi a délutánokat sem alvással töltötte. Régóta szeretett volna szörnyet játszani. A Hő-tónál kiváló alkalom adódott. Összeeszkábálta és vízre bocsátotta a Hínárszörnyet, amit amúgy egy rejtett sziklazugban tárolt. Válogatott rémhíreket agyalt ki és terjesztett el a vendégek között a lény vérengző voltáról. Az eredmény a legmerészebb várakozásait is felülmúlta.

A válla fölött visszatekintve a legnagyobb csibészekre jellemző ellenállhatatlan mosolyt eresztett meg. Ujját a szája elé téve ösztönözte titoktartásra Naspolyát. A Hínárszörny folytatta fürdőző-riogató körútját.

Amint leszállt az éj, Naspolya a sötétség leple alatt kihalászta a kristálygömböket. Mind a hetet, mivel Áska vagy Szösz mindeddig nem jelentkezett, ő pedig nem vette volna a lelkére, ha a négy másik gömb elkallódik. Bepakolt üstjébe. Másnap szándékozott indulni. Addig két hét után végre megpihent.

Reggel a folyosón Lángosh Linda nénivel találkozott, Dragit szorosan kézen fogva tartotta. – Ah, te még élsz? – kapott a szívéhez Lindus néni. – Nem falt fel a Hínárszörny? – Közben Dragi cinkosan kacsintgatott Naspolyára.

– Sikerült elrejtőznöm előle – lódította Naspolya. Gyógyszeres tarsolyából egy tégelyt vett elő, amely saját fejlesztésű ízületápoló keverékét tartalmazta. A szert ugyan még nem szabadalmaztatta, de hatásosságáért jótállt. Odaadta Lindus néninek. – A fájós területbe fél órán át bemasszírozni – javallta.

– Köszönöm szépen. Csak az a probléma, hogy nem esik kézre a szárnyam…

– Biztosra veszem, lesz, aki segít – Naspolya jelentőségteljesen Dragira nézett.

Dragi megértette a célzást, és azonnal jelentkezett: – Ne aggódj, nagyi, én majd bekenem a szárnyad! – Lángosh Linda néni nyelt egy nagyot. Valahogy azt gyanította, ebben nem sok köszönet lesz számára.

Naspolya, Szösz és Áska megjelent az Ellenőrző Bizottság előtt. Rajtuk kívül a Széleslápi Szipirtyó és a Vénséges Csoroszlya tartózkodott a Szombatok Mezején. Naspolya teljesítményét elragadtatással fogadták, ő viszont úgy érezte, túlbecsülik érdemeit. Ezzel hárította el az ünneplést: – A véletlennek köszönhetem… – A szerénykedő megjegyzés végzetesnek bizonyult.

A Vénséges Csoroszlyát elöntötte a pulykaméreg. Elvörösödött, toporzékolt, Telibegyet lerázta a válláról, mutatóujja Naspolya orra előtt hadonászott. – Ne ejtsd ki előttem ezt a szót még egyszer!!! – visította fejhangon.

A jelenlévők összehúzták magukat, és úgy tettek, mintha ott sem lennének.

Telibegy gyámoltalanul röpködött gazdája körül, aki minduntalan elhessegette magától. Ha a Vénséges Csoroszlya így bánt kedves Telibegyével, akkor tényleg mérges volt. A papagáj tudálékosan kioktatta Naspolyát: – Egy boszorkány számára az – itt a véletlenre célzott – nem létezik, te oktondi!

A Vénséges Csoroszlya odavetette: – Csillagpor teszi a Kiváló Boszorkányt! – A fogai közt szűrt mondat úgy hangzott, mint egy szitok. Üstjéhez robogott, senkire sem hederítve, füstölögve távozott.

– Segédeszközt, varázst nem vehetsz igénybe, a lakhelyedet nem hagyhatod el! – részletezte Telibegy gazdája után pislogva. – Ez a feladat nincs időhöz kötve. Ha feladod, vagy ha sikerrel jártál, értesíts! – A Vénséges Csoroszlya után eredt, mielőtt túlságosan eltávolodott volna. Telibegy fióka korától az üstben utazott, elszokott attól, hogy saját szárnyaival repüljön, a megerőltetéstől hamar kifulladt. A Vénséges Csoroszlya annak idején egy fa alatt találta Telibegyet, mikor egy vudu papnő meghívására egy izgalmas dzsungel túrán vett részt. Telibegy egyedül volt (az sosem derült ki, mi történt a szüleivel, talán felfalta őket egy jaguár), a Vénséges Csoroszlya megsajnálta, magához vette, felnevelte, és – ahogy mondani szokták – a többi történelem.

Szösz és Áska a legközelebbi boszorkányszombaton, amely egyben az összes frissen végzett növendék első boszorkányszombatja volt, átvették Minősített Boszorkány oklevelüket. Szösz neve mellett egy kis csillag jelezte, hogy eljutott a Kristálygömb Vulkánhoz, ezzel félig teljesítette a próbát, és túlhaladt egy normál Minősített Boszorkány szintjén. Immár egyedül Naspolya beosztása volt kétséges.

A Vénséges Csoroszlya haragja időközben elcsitult. Felszólította Naspolyát, hogy a három nemes-kristálygömb közül válasszon magának. A másik kettőbe emlékül belevéste: A ROMBUSZERDEI BOSZORKÁNY SZERZEMÉNYE ÉS AJÁNDÉKA, és úgy rendelkezett, a két ritkaságot sorsolják ki tombolán.

Naspolya nekivágott a Szintfelmérő Rendszer utolsó próbájának. Nem volt bizakodó. Ha nem szállhat üstbe, nem alkalmazhat varázst, akkor mit tehet? A Rombuszerdőben csak közepes magasságú, hegynek semmiképp sem nevezhető dombok vannak. Felkapaszkodott ezek közül a legmagasabbra. Felnyújtotta a karját a csillagok felé, lábujjhegyre ágaskodott, ugrált. Hiába. – Hogy lehet egy Kiváló Boszorkány jelöltet ilyen kivitelezhetetlen próbának alávetni?! Ez képtelenség! Hogy érjem el őket? – nyújtózkodott sírva.

A domb alatt vezetett az országút, amelyen Ede királyfi tartott hazafelé egy győztes lovagi tornáról. Legújabb trófeáját szemlélte büszkén. Minden lovagi tornát megnyert, amin elindult. Nagy vitéz volt. És megszállott sportember. Legnagyobb bánata az volt, hogy míg gyerekkorában, ha úgy tartotta kedve, nyugodtan közlekedhetett fél lábon szökdécselve, kézen, vagy cigánykerekezve, ma ilyesmit nemigen engedhetett volna meg magának nagyobb tekintélyvesztés nélkül. Alapos megfontolás után arra jutott, hogy a testedzési formák közül az ő rangjához a lovagi torna a legméltóbb.

Amikor meghallotta a hangot, felnézett a dombra. Megdörgölte a szemét. Amint újra felpillantott, Naspolya kétségtelenül még mindig ott volt. Ede királyfi a porba hajította trófeáját, leugrott a nyeregből, térdre hullott, és lelkesülten felkiáltott: – Rendelkezz velem, tünemény! Kívánj bármit, és máris a tiéd!

– Egy csillag-oh-oh-ot! – zokogta Naspolya az ég felé.

– Várj itt! Hozom! – lóra pattant, és elnyargalt. Más talán megállt volna ismerkedni, társalogni, de Ede úgy érezte, nincsen szó elragadtatása kifejezésére. Ékesebben beszél majd helyette a megszerzett csillag. Azért a nevét meg lehetett volna kérdezni, morfondírozott. Sebaj, Szíve Hölgyének fogja hívni, míg újra látják egymást.

Egyik országot szelte át a másik után. Rendületlenül haladt előre. Amikor erszénye kiürült, eladta a lovát, amikor ez a pénz is elfogyott, hitelből élt. Könnyen talált hitelezőket, hiszen egy kirívóan gazdag király fia volt.

Egy pillanatra sem ingott meg, nem kételkedett vállalkozása sikerében. Szerezni fog egy csillagot, és kész. Ez eldöntött tény. Mihelyst lába a kissé áttetsző, kanyargósan a csillagok felé emelkedő útra vitte, első gondolata az volt, hogy éppen ideje. Így is eléggé próbára tette Szíve Hölgyének türelmét.

Háta mögött hagyta a Napot. Onnantól ezüstös éjszakai fény világított. A tájék kopár volt, gyér növényzettel borított rónaság, amelyen magányos tehénke legelészett, néhány baromfi kapirgált. A poros ösvény mentén néhány melléképület, és egy zsúpfedeles vályogházacska árválkodott. Amint elhaladt előtte, egy ablak kivágódott, és valaki ráripakodott:

– Hohó, fiacskám! Van engedélyed? – az ablakból mérges emberke dugta ki a fejét.

– Milyen engedélyem?

– Amivel az Égi Ösvényre léphetsz.

– Ilyen engedélyem nincs.

– Hát persze, hiszen azt én adom meg!

– Miért, ki vagy te?

– Az Égi Őr – vetette oda foghegyről az emberke. Most még ő volt az őr, de közelgett az őrségváltás ideje, a fia, a leendő II. Égi Őr veszi át a helyét, amint végez az Őrképző Tanfolyamon. A jelenlegi őr pihenni tér. Nagyon megfáradt. Fárasztó foglalkozás ez. Ó, hányan ácsingóznak rájuk! Az Égi Őr feltétel nélkül imádta a csillagokat, olyannyira, hogy túlságos tiszteletből sosem nevezte nevükön imádottjait, az égitesteket csak úgy emlegette: ők. Mindig is személyes sértésnek vette, ha valaki ide jött, és őket akarta. Az utóbbi időben azonban az idegenek érkezése egyre nagyobb indulatokat gerjesztett benne. Erővel kellett türtőztetnie magát, nehogy valami jóvátehetetlent kövessen el. Megbízója részben ezért rendelte el a leváltását. – Gondolom, azért jöttél, hogy elvigyél egyet – bökött az állával a csillagok felé.

Ede bólintott.

Az Égi Őr becsapta az ablakot, és kirohant a házikóból. Szürke köntöst viselt, Ede válláig ért, kerek koponyája félig kopasz volt, a tarkójáról viszont ezüstös haj göndörödött a derekáig. – Milyen indokod van rá? – összefont karokkal a sarkán hintázott, száját morcosan csücsörítette.

Ede egy pillanatig habozott: – Hát… öööö… a szerelem…

– Kérdezed, vagy állítod? – csapott le az Égi Őr, hátha összezavarhatja Edét.

– Állítom… azt hiszem… Igen, állítom! Ennél jobb indokom nincs.

– Helyes válasz – morogta az Égi Őr, miközben legszívesebben a grabancánál fogva penderítette volna vissza Edét a Napon túlra.

– Akkor mehetek?

– No-no-no! Az még odébb van!

– Hiszen azt mondtad, helyesen válaszoltam!

– A válasszal jogot szereztél, hogy célozhass. Kövess! – A ház mögé vezette Edét, ahol a konyhakert, és a gazdasági épületek voltak. – Az ott a Lehetetlen Kívánságok Kereke – mutatta a kert végében, mintegy ötven lépésre lévő szerkezetet. Egy állványra szerelt forgatható nagy korong volt, festett körcikkek osztották részekre, a cikkelyekben Ede számára ismeretlen nyelvű feliratok látszottak. – Amennyiben eltalálod az egyik körcikkelyt, a benne szereplő feladatot kell teljesítened. – A kerékhez kocogott, és megpörgette.

– De ha egyszer lehetetlen kívánságokról van szó, akkor fölösleges az egész – kiáltott utána Ede.

Az Égi Őr megremegett. Edére sandított. Ki nem állhatta az eszes fickókat. – Ugyan, ugyan! – szólt negédes mosollyal. – Ez csak egy elnevezés! Mondhatsz szokatlan, vagy egyedi kívánságokat is, ha úgy tetszik… – Sebesen megtette a szükséges óvintézkedéseket. Beterelte a baromfiakat az ólba, a tehénkét az istállóba. A próbálkozók nem egyszer veszélyeztették állatait. Aztán elkiáltotta magát, hogy „Hasra, anyjuk!”, mivel előfordult már, hogy egy-egy különösen csámpás kezű céllövő belőtt a házba, ahol felesége éppen ebédet főzött. Végül bemászott a zöldséges verembe, és magára zárta a fedelet. Legtöbbször mégiscsak ő maga forgott veszélyben. – Az íjat és a nyilat a fészerben találod! – hallatszott tompa hangja a föld alól.

Ede úgy döntött, nem furcsáll semmit. Neki egy csillag kellett, mindenáron. Valóban talált a fészerben egy fűzfavesszőből és zsinegből eszkábált komolytalan (íjnak semmiképp sem nevezhető) valamit, amivel egy nagyobbacska gyerek is szégyellt volna játszani, és egyetlen darab elnagyoltan megmunkált nyílvesszőt.

Ilyen íjjal képtelenség lett volna ellőni ötven lépésre, ha nem egy Ede-féle tartja a kezében. Kar- és vállizmai megfeszítésével pótolta a silány eszköz hiányosságait, teste lendületét adta a lövésbe. A nyílvessző eltört, amint a Lehetetlen Kívánságok Kerekének ütközött, de a becsapódás helyén lepattogzott a festék.

Az Égi Őr elzöldült, amikor meghallotta a nyílvessző koppanását. Vicsorogva bújt elő fedezékéből. Az idők folyamán megtanulta elmosni a különbséget vicsorgás és mosoly között. Ede semmit sem vett észre az ellene irányuló indulatból. Az Égi Őr a nagyszerű teljesítményt dicsérve a Lehetetlen Kívánságok Kerekéhez szaladt, megvizsgálta a becsapódás helyét. Háttal állt Edének, így a királyfi nem láthatta, hogy galádul kuncogott, és a kezét dörzsölte. Eltökélte, hogy ha Ede túlságosan könnyű feladatot talált, akkor más körcikkely feliratát olvassa le számára. Megbízója megfenyítené ugyan a szélhámosságért, de inkább a büntetés, mint eggyel kevesebb belőlük. Fondorkodásra azonban nem volt szükség.

Az Égi Őr komolyságot erőltetett magára, ami csak félig-meddig sikerült, a feltörni akaró kacagás miatt akadozva beszélt. – El kell altatnod az Álmatlan Sirályt… Te aztán szerencsés vagy! Lehetett volna sokkal rosszabb is… Itt van például a kígyó, aki rétes akar lenni… – mutatott egy körcikkre. – Közvetlenül mellette a rétes, aki viszont kígyó akar lenni… Aztán a magányos farkas, aki arról álmodik, hogy nagy falkavezér lesz… Vagy: képes lennél hajszálcsíkos öltönyt szabni a divatbolond meztelen csigának? Tudnál legalább egy szemet szerezni a Szemtelen Szirénnek? Ötven pár pirinyó csizmácskát a százlábúnak, aki utál mezítláb gyalogolni a sárban? Hogy a többit ne is említsem… Mi ezekhez képest elaltatni egy sirályt? Igaz, ez még soha senkinek sem sikerült… de talán éppen te leszel az első… te mázlista… Tehát: irány a tengerpart, hős szerelmes! Viszontlátásra! – úgy hangzott, mintha biztos lenne benne, hogy sosem találkozik többet Edével. Ami azt illeti, biztos is volt. Bevágta maga mögött a ház ajtaját, és egész nap nagyon vidám volt.

meztelen_csiga

Ede folytatta csillagszerző vándorútját. Bebarangolta a tengerpartot. Egy nap eldugott öbölbe vetődött, ahol elcsigázott sirály kornyadozott egy korhadt fatörzsön. Ede elszántan elébe állt, és közölte:

– Azért jöttem, hogy elaltassalak.

– Törekvésedet előre is köszönöm – bólintott rezignáltan az Álmatlan Sirály –, bár engem már Álommanó is messze elkerül. Legutóbb sértődött hangú üzenetet hagyott a parti fövenybe írva. Szerinte én a mestersége szégyene vagyok. Megvádolt, hogy szánt szándékkal akarom őt lejáratni. Pedig ez nem igaz. Én lennék a legboldogabb, ha le tudnám hunyni a szemem… Ezt csak azért mondom el bevezetőül, hogy tudd, mire számíts. De én mindennek alávetem magam… Hátha…

– Mondd, Álmatlan – mosolygott a királyfi, a lehangoló monológ nem szegte kedvét, feltétlenül bízott előre kitervelt módszere sikerében –, mozogsz te eleget? – Azzal derekasan megfuttatta és megröptette a madarat, aki este légszomjtól lila csőrrel, csapzottan, kimerültségtől rogyadozó lábakkal telepedett vissza a fatörzsre. – Nos? – kérdezte Ede.

– Hol-huh-napra-huh-ször-huh-nyű-huh-izom-huh-lázam-huh-lesz-huh…

Ede nem csüggedt. Leheveredett. A sajgó izomzatú madár irigykedő pillantásától kísérve jóízűen aludt reggelig, amikor is eszébe jutott egy pótterv. Köztudomású, hogy ha valaki jól belakmározik, az emésztéstől elnehezül és elálmosodik. – Fogjál halat! – szólította fel a sirályt.

– Képtelen vagyok mozdulni… – Álmatlan Sirály valóban csak a szemét forgatta. Ede kénytelen volt maga horgászni menni.

A sirály jó étvággyal megreggelizett, de a királyfi egyre unszolta: – Egyél, hogy aludhass! – és ő engedelmesen falta és falta a halakat. Amint leerőltetett egyet, a következő máris ott volt a csőre előtt.

– Inkább az ébrenlét… – hörögte alkonyatkor, amikor már végképp nem bírta tovább. Nagyon sajnálta magát. Izomláz és begyrontás. Micsoda borzalmak várnak rá! Ede álmát ezúttal egy megcsömörlött madár leste, akinek minden mozdulat fájt.

Másnap a királyfi humoros történetek előadásába vetette reményét. Egyeseket a nevetés elálmosít. Az Álmatlan Sirály nem ezek közé tartozott. Neki csak a kínjai fokozódtak. A kacagás teljesen összerázta amúgy is meggyötört testét.

A következő nap Ede nem volt többé magabiztos. Végső elkeseredésében altatódalokat énekelt. Az Álmatlan Sirály ásítozni kezdett.

– Ez haladás! – örvendezett Ede.

– Nálam az ásítás a különös éberség jele – hűtötte le a madár. Most semmiképp sem akart elaludni. Ede hangja rémálomként gyötörné.

– Ó, Álmatlan – roskadt mellé a királyfi –, ha nem tudlak elaltatni, nem szerezhetek csillagot, és akkor nem kerülhetek többé Szívem Hölgye szeme elé… Nélküle pedig mihez kezdjek?!

– Találsz majd valaki mást…

sirály

– Hozzá foghatót? Soha! – Az első órában Szíve Hölgye szélben hullámzó aranyhajáról áradozott, a második órában a füleiről, a harmadik órában a homlokáról, a negyedik órában a szemeiről (szemöldökről, szempilláról, színről és formáról külön-külön), az ötödik órában az orráról, a hatodik órában az orcáiról, a hetedik órában a szájáról, a nyolcadik órában éppen rátért az állára, amikor tompa puffanást hallott. Az Álmatlan Sirály lefordult a fatörzsről, és a fövenyen fekve, égnek meredő lábakkal, tátott csőrrel hortyogott. Ede egyszerre örült és dühöngött. Egyrészről teljesítette a feladatot, másrészt viszont ez az érzéketlen madár elaludt, míg ő a legszebb tüneményről beszélt neki! Felháborító! Az első gondolata az volt, hogy felébreszti az „Álmatlan” Sirályt, méghozzá nem is kíméletes módon, de végül néhány ócsároló megjegyzést követően egyszerűen faképnél hagyta.

Az Égi Őr a háza előtt terpeszkedett hintaszékében. Amikor meglátta a ruganyos léptekkel közeledő Edét, hirtelen minden nyavalyája előjött.

– Megtettem – újságolta Ede.

Az Égi Őr felhördült. Már értesülve volt. Az Álmatlan Sirály köszönőlevele megelőzte Edét. Azóta már át is mázolta az ominózus körcikkelyt a Lehetetlen Kívánságok Kerekén. Ha valaki most ugyanoda célozna, egy hóembert kellene nyaralni vinnie. Az imádottjai védelmét szolgáló rendszerben nem lehetnek gyenge pontok.

Az Égi Őr egyetlen reménye az maradt, hogy Edével történik valami a visszaúton. Immár ez is odalett. Ezeknek a szavaknak a hallatán szegény emberke valósággal megsemmisült:

– Akkor most megyek, és leveszek egy csillagot az égről.

– Kérlek, türtőztesd magad! – nyöszörögte rimánkodva összekulcsolt kezekkel az Égi Őr. Érdemi beleszólása innentől kezdve nem volt a dolgok alakulásába. – Kicsit és tompa fényűt válassz… A csillagképeket ne rongáld…

Ede végiglépdelt az Égi Ösvényen a hűvös, sötétkék, bársonyos, csöndes, magányos űrbe. Körülnézett, és azt kívánta, bárcsak örökre itt maradhatna. Aztán eszébe jutott Szíve Hölgye, és máris mehetnékje támadt. Rálelt egy tökéletes csillagra, amely véleménye szerint híven fogja tükrözni érzelmeit. Egy pillanatra elszorult a torka, amikor levette ezt az elevenen és tisztán ragyogó csodát a helyéről.

Az Égi Őr feldúltan járkált föl-alá.

– Nem is volt nehéz! – Edét megmagyarázhatatlan boldogsággal töltötte el, hogy egy csillag lapult a zsebében.

– Nehéz? – az Égi Őr elkerekítette a szemét. – Hogy jön ide a nehézség? Ó, Magasságos Megbízóm, hát mondtam én, hogy nehéz lesz? Levenni egyet közülük, mi abban a nehéz? De ha minden jöttmentet szó nélkül felengednék, rég üres lenne az éjszakai égbolt! Szerintem már a Holdat is széthordták volna ezek a mohó szerelmesek! – Az Égi Őr igazságtalanul ítélkezett. Ő is volt fiatal és szerelmes. Neki magának is volt egy csillaga, sőt egy Holddarabja is az éjjeliszekrény fiókjának mélyére rejtve, amelyekről elméletileg Megbízójának sincs tudomása. (Bár erre nem mert volna megesküdni. Az Égi Őrnek néha az volt a gyanúja, hogy Megbízója mindent lát és mindent hall.) Hajdanában ő is mátkájának szánta ezeket ajándékul. Az Égi Őr elmélázott, micsoda takaros és engedelmes menyecske volt az anyjuk! De sajnos minden változik… Ráadásul ő megkerülte a hivatalos utat, nem teljesítette senkinek a lehetetlen kívánságát. Csak elvette a csillagot meg a Holdnak azt a részét, amelyet jövendő felesége óhajtott. Álláspontja szerint neki, mint őrizőnek ennyi kijárt.

Az Égi Őr elkérte Edétől a kiválasztott csillagot. Hátra volt még az ellenőrzés. Majd a szíve hasadt meg, amikor meglátta, milyen pompás égitesttől akarják megfosztani. Füttyentett, és elkiáltotta magát: – Morzsi! Ide, kutyuskám! Morzsi a legképtelenebb helyre eldugott csillagot is kiszagolja, úgy ám! Én magam képeztem ki.

– Tolvajnak tartasz?! – Ede dühösen megcsörgette a kardját.

– Nézd, fiacskám, én nem ismerlek téged. Nem tudom, kiféle-miféle vagy. A munkámat viszont lelkiismeretesen végzem. Engem egyetlen ügyeskedő sem fog átverni. Nekem elszámolási kötelezettségem van Magasságos Megbízóm felé!

A távolban feltűnt egy kutya, odaügetett az Égi Őrhöz. Ede felkacagott volna, de félt, hogy esetleg felingerli az állatot. Az eb akkora volt, mint egy medve, zsömle színű, hűséges fekete szemű. Végignyalta gazdája arcát, aki félig eltűnt a hatalmas nyelv alatt.

Egy régi hajnalon kóbor kiskutya kaparászott a ház ajtaján. Az Égi Őr és családja befogadta a kölyöknek is vakarcs ebet. Apró termete és bundája árnyalata alapján a Morzsa nevet kapta. Csakhogy fejlődése nem állt meg az átlagos méretnél, hamarosan óriássá növekedett. Nevét Gigantikus Morzsára változtatták. Gigantikus Morzsa külleme tekintélyt parancsoló volt, de belül szeleburdi kiskutya maradt.

– Keress! – adta ki az utasítást az Égi Őr, Edére mutatott.

égi_őr

Gigantikus Morzsa szippantott egyet. A királyfi ruháját a kutya tüdejébe áramló levegő szélviharként lobogtatta. Az Égi Őr drukkolt. Ha esetleg nincs rendben valami, ha lenne mibe belekötnie, akkor elkobozhatná Ede csillagát. Gigantikus Morzsa lehasalt, és a farkát csóválta. Ez azt jelentette, hogy nem észlelt semmi rendellenest. Az Égi Őr sóhajtott, könny áztatta szemeit eggyel megfogyatkozott imádottjaira emelte.

Gigantikus Morzsa az Égi Ösvény végéig kísérte Edét, rá akarta venni, hogy egy kicsit foglalkozzon vele. Egy jókora husángot tartott a szájában, amit Ede csak erőlködve bírt volna felemelni, elhajítani pedig semmiképp. Az Égi Őr varázslökettel szokta mozgatni kutyája kedvenc játékát, de az utóbbi időben (pontosabban az Álmatlan Sirály köszönőlevelének kézhezvételét követően) mint minden mást, Gigantikus Morzsát is elhanyagolta. Harapós volt (mármint az Égi Őr) és kibírhatatlan annak ellenére, hogy a felesége napjában háromszor titokban nyugtatót adagolt neki. Előrelátásának köszönhetően az elválás viszonylag zavartalanul zajlott le. Az Égi Őr felesége látta, hogy a taktika bevált. Ezentúl mindig alkalmazta, míg a fiuk átvette a tisztséget.

Naspolya időközben felépítette kunyhóját a Rombuszerdő sűrűjében, berendezte laboratóriumát, raktárkészletet, alapanyagokat halmozott fel, megkotyvasztotta a hosszan eltartható, vagy érlelendő gyógyszereket, elrendezte tégelyeit, fioláit, lombikjait, üvegcséit, műszereit, egyszóval felkészült, hogy megkezdje működését. Emellett fergeteges sikereket aratott borsófőzelékével a boszorkányszombatokon, ahová mindenki finomságokkal megrakodva érkezik. No és naponta kijárt a Rombuszerdő legmagasabb dombjára a csillagok után nyújtózkodni. De már kezdett beletörődni, hogy Érdemes Boszorkány marad. Edére nem számított, az az igazság, hogy röpke találkozásuk alkalmával Naspolya egyáltalán észre sem vette a királyfit – így ami történt, talán még találkozásnak sem nevezhető.

Amikor Ede átnyújtotta a csillagot, Naspolya ahelyett, hogy megköszönte volna, felnyüszített, kiragadta a kezéből az ajándékot, és elrohant!

– Itt várlak holnap! – kiáltott utána Ede.

– Jó, jó! – vetette oda Naspolya futtában. Ha később eszébe jutott a jelenet, legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. A modortalan viselkedést semmilyen körülmények között sem tartotta elfogadhatónak.

Otthon megőrölte a csillagot, majd kristálygömbjén keresztül kapcsolatba lépett a Vénséges Csoroszlyával. – Megvan a csillagpor! – értesítette izgatottságtól elfúló hangon.

A vezérboszorkány szemében érdeklődés csillant. – Hogyan szerezted? – kérdezte Telibegy.

– Tulajdonképpen… – hebegett Naspolya – úgy kaptam valakitől…

– Á – bólogatott a Vénséges Csoroszlya –, az elegáns megoldást választottad, megbabonáztál egy embert. De mi másra számíthattunk volna pont tőled?! Az az érzésem, ha lenne negyedik próba, te azzal is megbirkóznál. – Ezennel a Vénséges Csoroszlya életének leghosszabb beszéde és legőszintébb elismerése hangzott el, szája a valaha volt legszélesebb mosolyra húzódott, közben Naspolya bölcs hallgatásba burkolózott, nehogy megint valami rosszat szóljon.

A Rombuszerdei Kiváló Boszorkány a Szombatok Mezején ünnepélyes keretek közt átvette a beosztását igazoló oklevelet, azután belevetette magát a munkába. Híre egy csapásra elterjedt. Hozzáértő volt, felkészült, türelmes, kedves. Egy év sem telt bele, és aki csak tehette, hozzá járt kezelésre. A világ minden tájáról özönlöttek a páciensek, akik szerették volna a legjobb kezekben, azaz Naspolya kezeiben tudni magukat.

A BL-en belül viszont zúgolódás támadt. Kolléganői a Homorú-hegyi Banyával és a Senkiházi Satrafával (azaz Áskával és Kóróval) az élen megvádolták, hogy elszipkázza klienseiket. Az ellenséges hangulat egyre fokozódott, és egy boszorkányszombaton érte el tetőpontját. A boszorkányok elhúzódtak a közeléből, keresztülnéztek rajta, szóra sem méltatták, borsófőzelékéből csupán a Vénséges Csoroszlya, a Széleslápi Szipirtyó, a Hő-tavi Szatyor és a Gödrös-völgyi Boszi (Szösz) fogyasztott. Ráadásul a tombolajegyének is lába kélt, pedig a fődíj a Vénséges Csoroszlya koromfekete macskájának egy kölyke volt. Naspolya, mint minden boszorkány, rajongott a macskákért, főleg a feketékért. A nyerés esélyétől megfosztva, csüggedten baktatott üstjéhez, amikor a Széleslápi Szipirtyó rápisszegett a bokrok közül, és felvilágosította a dolgok állásáról.

– Az együgyűségig naiv vagy, Naspolya! Nem veszed észre, hogy komolyra fordult a helyzet! Ez már nem az iskola, most az egész közösség fordult ellened!

– De hát miért?

– Egyszerűen túl jó vagy.

– Mit tehetnék? – tördelte a kezét Naspolya.

– Azt neked kell kitalálnod. Mégpedig gyorsan, mert egyesek már azt fontolgatják, hogyan zárhatnának ki a BL-ből… Egy Kiváló Boszorkányt! Példátlan! Itt már a vezérboszorkány és néhányunk támogatása sem ér semmit! – A tanárnő eltűnt a bozótban.

Ettől kezdve Naspolya nem mulasztotta el felhívni páciensei figyelmét kolléganői érdemeire, akik éppúgy képesek ellátni munkakörüket, mint ő. Ez udvarias módszer volt, de eredménytelen. Ezt követően szétkergette a várakozókat. Ez szeszélyes módszer volt, de szintúgy eredménytelen. Végül drasztikus módszerhez folyamodott, mert benn akart maradni a BL-ben. Bármi áron. Meghirdette az Önlejárató-akciót.

Elkezdte tudatosan félrekezelni a betegeit. Persze szigorú odafigyeléssel. Csak kellemetlenségeket akart okozni, nem kárt tenni valakiben.

A rombuszerdeiek körében kezdte saját ellehetetlenítését. A tündérek szárnysérüléseire köhögés elleni szirupot rendelt, köhögésre viszont szárnyápoló-krémet, akár volt az illetőnek szárnya, akár nem. A törpéknek, akiknek gyakran esett valami a fejére, lábfürdőt tanácsolt, míg a kificamított bokájú nimfák púplehúzó-kenőcsöt kaptak, és más efféle gikszereket követett el.

Uwót, aki különösen hajlamos volt a halhatatlanok között igen elterjedt betegségre, a búskomorságra, nem a szokásos csiklandozó kezelésnek vetette alá, hanem az előtte álló végtelen napok szürke egyhangúságát ecsetelte neki. Uwo üvöltve menekült Naspolya kunyhójából.

menekül

Egy nap a Vénséges Csoroszlya toppant be hozzá. – Ifjulni szeretnénk – jelentette ki Telibegy.

A boszorkányokra bizonyos kor után mintegy ötszáz évenként ráfér egy alapos renoválás. Naspolya egy forradalmian új fiatalító terápiát dolgozott ki, a metódust közzétette ugyan kristálygömbjén keresztül, de a szakértő mégiscsak ő maradt. Ráadásul ő volt az egyetlen, aki frizura- és öltözködési tanácsokat is adott. Így történt, hogy még a vezérboszorkány is az ő szolgáltatásait vette igénybe.

A fiatalító terápia eredetileg vitaminkúrával kezdődött. Naspolya ezúttal azonban egy doboz Bódító-bogyó kapszulát nyomott főnöknője kezébe, mi több, ott helyben lenyeletett vele tripla adagot. A Bódító-bogyó élénkítő hatással van a képzeletre, a kórosan fantáziátlan egyének gyógyítására használatos. A Vénséges Csoroszlya napokon keresztül szálldosott ábrándozva a felhők között. Amikor magához tért, ismeretlen tájon találta magát, újabb napokba telt, amíg hazatalált. Mindeközben nemhogy fiatalodott volna, de az egész évi cseresznyepálinka termése odalett. Sőt, az egész szeszfőzdéje felrobbant. Mielőtt elindult Naspolyához, begyújtott a főzőbe, elvégre csak egy doboz vitaminért ugrott el otthonról. A Vénséges Csoroszlya híres volt szeszfőzdéjéről. Azelőtt sört főzött, de 216 évvel ezelőtt egy sugallat hatására váltott, és nem bánta meg. Az újfajta itóka nem csupán saját, de valamennyi követője azonnali és abszolút tetszését elnyerte. A Vénséges Csoroszlya cseresznyepálinkája volt a boszorkányszombatok fénypontja. Abban az évben azonban csak sóhajtozni lehetett a nedű után. Ezzel Naspolya ismételten kivívta kolléganői neheztelését. Telibegy papagáj panasszal élt, és kijelentette, gazdája tévedett, mikor azt hitte, végre rátalált helyettesére. Naspolya úgy tett, mintha szánná-bánná a dolgot. Valójában többszörösen elégedett volt. Először: szerinte a boszorkányszombatokon túl sok alkohol folyt; másodszor: a helyettes vezérboszorkány posztot nem utasíthatta volna vissza, egy csomó kötelezettség szakadt volna a nyakába, talán praxisát is fel kellett volna adnia; harmadszor: nevetségessé tette magát boszorkánytársai előtt. Azt suttogták róla, hogy a kis zseni meghibbant.

Az Önlejárató-akció akkor teljesedett ki, amikor Nana állított be Naspolyához. Nana fittyet hányva a legelemibb óvintézkedésekre, egy táncversenyre való jelentkezés ürügyén sál nélkül hagyta el a Rombuszerdő területét, amikor odakint hideg őszi esték járták, és meghűlt.

Naspolya még az Önlejárató-akció kezdetén üzenetet küldött szüleinek, nyomatékosan kérte őket, következő értesítésig kerüljék el kunyhóját, panaszaikkal átmenetileg forduljanak máshoz. Bővebb indoklást érthető okokból nem fűzött leveléhez. Nana rá sem hederített a figyelmeztetésre. Az ő lánya az erdő boszorkánya, és ő keressen más orvost?! Hogyisne!

Naspolya az anyjával sem kivételezhetett, ha nem akarta veszni hagyni, amit eddig elért. Úgy találta, Nana bőre sápadt és petyhüdt a túlhajszolt életmód következtében, ráférne egy kis élénkítés. Hashajtó teát adott neki. Egy tisztítókúra csodákat művel. Bár Nana nem arra a hatásra számít, amit a tea ki fog váltani, később hálás lesz az eredményért. Egy alapos purgálást követően a szervezet valósággal újjászületik.

Naspolya végképp elvesztette a hitelét. Nana éktelen patáliát csapott. „Pancser” lánya miatt az Ízeltláb Tánccsoport nem vehetett részt a táncversenyen, amit pedig bizonyosan megnyertek volna.

Ettől kezdve senki nem nézett Naspolya felé. De még az egyedüllét is serkentően hatott karrierjére. Rendszerezte feljegyzéseit, kutatásokat végzett, elméleteket dolgozott ki. Mindemellett hobbijára is szánhatott időt, tökéletesítette főzési technikáját. Összeállított egy igényes szakácskönyvet Receptjeim sülve-főve címmel. Ebben zöldség- és gyümölcsételek szerepeltek, és nem mulasztott el küldeni belőle egy példányt a Desszertlaki Vasorrúnak.

Ebben az időszakban csak Edével találkozgatott. Mit találkozgatott! Egyre hevesebb ostromot kellett kiállnia. Ede a széptevést is egyfajta sportnak tekintette, ezért ebben is a legmagasabbra tört.

Naspolya egyszer elmerészkedett egy boszorkányszombatra, hogy választ kapjon egy kérdésre. Különös módon társai (Áska is!) szívélyesen fogadták, repetát kértek a borsófőzelékéből, és hajnalig marasztalták. A becsavarodott Rombuszerdei Boszorkány ellen már nem volt kifogásuk.

Naspolya kihasználta az első adandó alkalmat, félrevonta a Széleslápi Szipirtyót, és megkérdezte: – Férjhez mehet egy boszorkány?

– Persze. Ezt nem tiltja semmi. Nem mintha a magunkfajták körül hemzsegnének a kérők. Neked mégis akadt egy?

Naspolya hümmögött.

– Kicsoda az illető?

Naspolya kibökte, hogy az, aki a csillagot szerezte neki.

– Még nem, de miért talán szégyellnem kellene?

– Ellenkezőleg! Ám valami azt súgja, neked is vannak kételyeid azzal kapcsolatban, vajon mit fog szólni ez a te embered, ha a külsőd a foglalkozásodhoz idomul, a szépséged odalesz, a hajad megőszül, az arcod ráncos lesz, a fogaid kihullanak, az orrod megnyúlik és vassá válik?

– Igen, deeee… van az a hagyomány, mi szerint, ha egy boszorkányt valaki megszeret, az illető nőszemély százszor szebbé válik, mint boszorkánnyá válása előtt volt… – próbálkozott Naspolya bizonytalanul.

– Hagyomány?! Inkább szóbeszéd, mendemonda, hiszen ilyesmi még soha nem fordult elő, ezért erről érdemben nem nyilatkozhatok, azt viszont bizonyosan tudom, hogy a boszorkányság törvényszerűségei legalábbis egyenrangúak az érzelmi ügyekkel. Minket így kell elfogadni. Téged így kell elfogadni. Önmagadat így kell elfogadnod.

Következő találkozásuk alkalmával Naspolya Ede elé terjesztette a tényeket, akinek ezek a kilátások egyáltalán nem tetszettek. Máris mintha szarkalábakat fedezett volna fel Naspolya szemei körül… mintha aranyhaja is fakóbb lenne… és… ó, jaj!… az orrán… mintha valami… rozsdaszerűség kezdene kiütközni!

– Nem lehetne visszacsinálni valahogy? – kiáltott kétségbeesetten.

– Mire gondolsz?

– Nem lehetnél megint nimfa, és a feleségem?

– Adjam fel a hivatásom? Az álmom, amelynek megvalósulásáért egész életemben dolgoztam?

Mivel érdekeiket nem tudták összeegyeztetni, útjaik végleg elváltak.

Ede feleségül vett egy dundi hercegkisasszonyt, akit egy speciálisan az ő számára kidolgozott edzésprogrammal sikerült cérna vékonyságúra fogyasztania. Emellett minden eszközzel népszerűsítette a tömegsportot. Miután megkoronázták, első rendeletével az egész országban kötelezővé tette a reggeli és esti tornát, és különösen jó néven vette, ha alattvalói délben is szántak néhány percet a gyakorlásra.

Naspolya suttyomban megkezdte kutatási- és elméleti eredményeinek közreadását. Összebarátkozott Áskával. Ha beszélt a manónak egy-egy munkájáról, az új eljárás villámgyorsan elterjedt – a Homorú-hegyi Banya nevével fémjelezve. De Naspolya nem haragudott. A tudomány fejlődése a lényeg.

A másik törekvése a rombuszerdeiek visszahódítása volt. Értük felelősséget érzett, de azt eltökélte, hogy ezentúl kizárólag helybéliek kezelését vállalja, az erdő határain kívül továbbra is fent szándékozott tartani habókos hírét a Boszorkányok Ligáján belüli békesség érdekében. Környezete bizalmának visszaszerzése nem ment olyan simán, mint remélte. Évszázadokba telt, míg fáradozásai némi változást hoztak.

Uwóval különösen meggyűlt a baja, de egy extrém intenzív csiklandozó-kúrát követően az öreg tündér beadta a derekát. Nana nimfa még nehezebb esetnek bizonyult. Nagyon megharagudott lányára az orv-purgálás miatt, ám lassacskán ő is megbékélt.

Ilyen nehézségek árán sikerült Naspolyának bekapcsolódnia a boszorkányság történetébe. Élete később sem alakult egyszerűbben.

###